Film

A vihar magja

  • 2014. augusztus 21.

Film

Aki egy katasztrófafilmet látott, látta mindet. Általában békés kisvárosi unalomból indítanak; szükséges némi környezetfestés, leendő főszereplők megrajzolása: kis sérelmek, nagy szív, egyszerű jellemek.

Van a közelítő Veszedelem (marslakó, szörnyeteg, természeti csapás), aminek érkezését az egyszerű ember nem is sejti (esetleg nem vesz róla tudomást), csak az az egyetlen (néha maroknyi) megszállott, aki egész életében tudta, hogy eljön majd az ő ideje/
idejük. Veszedelem lecsap, kisemberek nagy tetteket visznek véghez, szakemberek életüket áldozzák. A romokon mindenki szeretni kezdi a másikat, az élet értékes voltát a szereplők felismerik, és ezt könnyes tekintettel belemondják a kamerába. A háttérben lobog az amerikai zászló.

Itt sem látunk egyebet a szokott fordulatoknál, a nemzeti lobogóig bezárólag. Aminek az ő lobogása kissé zavarba ejtő: tornádó volt, természetesen eddig a legnagyobb, repülők, házak, komplett lakónegyedek kavarogtak a légtérben, csak a csillagos-sávos textil maradt valahogy a helyén, ha kissé gyűrötten is. Bár mit mondjon az ember, ha előzőleg látott főhőst páncélautójához botorkálni, miközben amúgy ka­mio­nok repkedtek a feje fölött?

Ne kukacoskodjunk! Már az is szép dolog, hogy vizsgált művünk valamilyen értelemben reflektál a természeti környezet kétségkívül drámai változására. Hogy ufótámadás meg aszteroidák helyett valódi problémákat pendít meg. Látványos a kidolgozás, grandiózusak a film­trükkök – és mindezek reális, különösen az Egyesült Államok területén egyre komolyabb veszélyekre hívják fel a figyelmet.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.