A válasz nem annyira a polip és a szarvas társadalmi elfogadottságában rejlik, mint inkább az alpárisághoz amúgy hasonlóképp ragaszkodó komikusok egyéb erényei terén. Persze nem kizárt, hogy a 23 Jump Streetben már szarvas is lesz, ám ez csak kötekedés a részünkről, merő időhúzás, mert akarjuk, nem akarjuk, valamikor mégiscsak ki kell bökni, hogy a 22 Jump Street egy felettébb szórakoztató baromság, melynek egyik fő erénye, hogy nem is szánták másnak, mint egy felettébb szórakoztató baromságnak. Jó, ezzel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, mert Sandler is ebben a műfajban utazik, akkor hát miért a nagy különbség? Talán a transzcendentális elem teszi, de nem, az sem, akkor viszont nem marad más, mint hogy Hill és Channing Tatum immár másodszor színre lépő párosa rendesen megdolgozik a poénokért; könnyed infantilizmusuk jól érvényesül az egyetemi campuson is, ahol – csakúgy, mint az előző rész gimis közegében – óriáscsecsemő lelkületű zsarukként kell diákinkognitóban elvegyülniük. De az igazi főnyeremény A Lego-kaland rendezőpárosának príma ritmusérzéke. Valakik valahol arra a zseniális felismerésre jutottak, hogy Jonah Hillhez nem Scorsese kell, hanem két, Lego-figurákhoz és animált fasírtokhoz szokott rendező.
Az InterCom bemutatója
