Film

22 Jump Street

  • - kg -
  • 2014. augusztus 21.

Film

Létezik-e transzcendentális stílus? Mi köti össze Ozu és Bresson művészetét? Miben áll a mulandóság állandósága? Ezeknél is sürgetőbb filmművészeti kérdés, hogy ha Adam Sandlert arcon hugyozza egy szarvas, az miért egy fáradt poén, míg ha Jonah Hill szájába lövell tintát egy polip, azt megengedő mosollyal akceptáljuk.

A válasz nem annyira a polip és a szarvas társadalmi elfogadottságában rejlik, mint inkább az alpárisághoz amúgy hasonlóképp ragaszkodó komikusok egyéb erényei terén. Persze nem kizárt, hogy a 23 Jump Streetben már szarvas is lesz, ám ez csak kötekedés a részünkről, merő időhúzás, mert akarjuk, nem akarjuk, valamikor mégiscsak ki kell bökni, hogy a 22 Jump Street egy felettébb szórakoztató baromság, melynek egyik fő erénye, hogy nem is szánták másnak, mint egy felettébb szórakoztató baromságnak. Jó, ezzel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, mert Sandler is ebben a műfajban utazik, akkor hát miért a nagy különbség? Talán a transzcendentális elem teszi, de nem, az sem, akkor viszont nem marad más, mint hogy Hill és Channing Tatum immár másodszor színre lépő párosa rendesen megdolgozik a poénokért; könnyed infantilizmusuk jól érvényesül az egyetemi campuson is, ahol – csakúgy, mint az előző rész gimis közegében – ­óriáscsecsemő lelkületű zsarukként kell diákinkognitóban elvegyülniük. De az igazi főnyeremény A Lego-kaland rendezőpárosának príma ritmusérzéke. Valakik valahol arra a zseniális felismerésre jutottak, hogy Jonah Hillhez nem Scorsese kell, hanem két, Lego-figurákhoz és animált fasírtokhoz szokott rendező.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.