Film

22 Jump Street

  • - kg -
  • 2014. augusztus 21.

Film

Létezik-e transzcendentális stílus? Mi köti össze Ozu és Bresson művészetét? Miben áll a mulandóság állandósága? Ezeknél is sürgetőbb filmművészeti kérdés, hogy ha Adam Sandlert arcon hugyozza egy szarvas, az miért egy fáradt poén, míg ha Jonah Hill szájába lövell tintát egy polip, azt megengedő mosollyal akceptáljuk.

A válasz nem annyira a polip és a szarvas társadalmi elfogadottságában rejlik, mint inkább az alpárisághoz amúgy hasonlóképp ragaszkodó komikusok egyéb erényei terén. Persze nem kizárt, hogy a 23 Jump Streetben már szarvas is lesz, ám ez csak kötekedés a részünkről, merő időhúzás, mert akarjuk, nem akarjuk, valamikor mégiscsak ki kell bökni, hogy a 22 Jump Street egy felettébb szórakoztató baromság, melynek egyik fő erénye, hogy nem is szánták másnak, mint egy felettébb szórakoztató baromságnak. Jó, ezzel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, mert Sandler is ebben a műfajban utazik, akkor hát miért a nagy különbség? Talán a transzcendentális elem teszi, de nem, az sem, akkor viszont nem marad más, mint hogy Hill és Channing Tatum immár másodszor színre lépő párosa rendesen megdolgozik a poénokért; könnyed infantilizmusuk jól érvényesül az egyetemi campuson is, ahol – csakúgy, mint az előző rész gimis közegében – ­óriáscsecsemő lelkületű zsarukként kell diákinkognitóban elvegyülniük. De az igazi főnyeremény A Lego-kaland rendezőpárosának príma ritmusérzéke. Valakik valahol arra a zseniális felismerésre jutottak, hogy Jonah Hillhez nem Scorsese kell, hanem két, Lego-figurákhoz és animált fasírtokhoz szokott rendező.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."