Film

Nem csupán a mi fékezhetetlen agyvelejű kormányzatunk figyelt fel arra, milyen kulcsfontosságú a világháló napjainkban: két fontos és a maga nemében szórakoztató doksi is ezt a témát járja körül.

Noha az atomfizika rém absztrakt és bonyolult dolog, a nukleáris ipar tragikus balesetei mégis a világ pofonegyszerű dolgai közé tartoznak. Hiszen mit kell azon magyarázni, ha valaki örökre elveszíti otthonát, mindazt, ami számára az életet jelentette? Hogy hátralévő éveit a hazatérés be­teljesületlen sóvárgása határozza meg, vagy, ami még rosszabb, a rák elleni, eleve kudarcra ítélt harc. Eltérő eszközökkel, de az idei Verzió két nukleáris „utóélet-filmje” is az evidencia meggyőző súlyával foglalkozik ugyanazzal: mi marad a helyén és mi lesz azzal az emberrel, amit/akit atomkatasztrófa sújtott?

A Veszedelmes játékok című nyitófilm alkotójával a fehérorosz cenzúráról, a helyszíni forgatás nehézségeiről és a diktatúrában élők lehetőségeiről beszélgettünk.

Alain Ughetto szó szerint veszi az animá­ciót: gyurmafigurái valóban lelket kapnak, élettel telítődnek, ahogy felidéznek és újrajátszanak egy régi szerelmet. A Provence-ban élő rajzfilmes és dokumentarista levelekből, archív híradórészletekből, Iránban készült szuper 8-as felvételekből és személyes emlékekből építi fel a több műfaj elemeit kreatívan ötvöző filmet.

Nemcsak a tizenegyedik fesztivál, hanem a tizenegyedik vonatkozó melléklet a Magyar Narancsban.

Új filmjét, A zéró elméletet már játsszák a mozik. Telefonon anekdotázott nekünk Londonból.

Ma van az AIDS világnapja; a betegségről eddig is számos film készült, köztük nem egy kiemelkedő műalkotás. Most az egyik legújabbat, Ryan Murphy idei munkáját idézzük fel.

Mostanság sok szó esik az olyan sorozatokról, melyek nyomán újabb és újabb helyi változatok születnek (Forbrydelsen, A híd, Broadchurch), ám ha volt széria, amely tényleg minden nációt megihletett, az Hagai Levi BeTipul című produkciója.

Kérem, hagyják abba, cukorbeteg vagyok! – szólna legszívesebben a néző, amikor a komolyzenei tehetségkutató show második adásában a „picurkák” kiválogatása zajlik. Mert az önmagában is embert próbáló, hogy helyesebbnél helyesebb kisgyerekek lépnek, sőt olykor totyognak vagy sétikálnak hangszerükkel a zsűri elé, de megjelenésüket még ráadásul a zsűri meg a műsorvezető páros is zajosan körülrajongja, ami olykor az elviselhetetlenségig megemeli az adás cukorszintjét.

A bevett és jól lerágott horrorklisék olyanok, mint a démonok vagy maga az ördög: borzasztó nehéz kiirtani őket, és egy idő után már inkább fárasztók, mint rémisztők.