Darja Hlesztkina filmje a maga kézzelfogható, földhözragadt valójában ragadja meg azt, amit posztszocializmusnak nevezünk. A valaha a Szovjetunió díszének számító, kézműves limuzinokat és elnyűhetetlen teherautókat gyártó ZIL-üzem mára csak árnyéka önmagának: nekropolisz, oszló város Moszkva testén belül, amelyet lassan újra birtokba vesz a természet, a macskák és galambok. A dolgozók most is a kapukon belüli munkanélküliséget gyakorolják: már nincs szükség kezük munkájára, ezért a régi idők dicsőségébe és becsontosodott kis rituáléikba kapaszkodnak. S egyszer csak a honvédelmi minisztérium váratlanul új limuzinokat rendel, ami életre galvanizálja a fásult, múltba dermedt munkásokat. Mintha visszautaznánk az időben: az interperszonális kapcsolatokban, a munkamorálban megelevenedik az elmúlt rendszer (a háttérben olykor diszkréten felcsendül egy-egy induló). Az autók a szégyenteljes, túlhaladni kívánt kor relikviáiból a nosztalgia tárgyai, a jelenkori Oroszország nemzeti dicsőségének jelképei lesznek. Ugyanakkor önmagukban is anakronisztikusak: ugyanolyan különös dinoszauruszok, mint azok, akik gyártják őket. A készítők nagy empátiával dokumentálják, hogyan veszítik el az emberek a kis időre visszakapott reményt és méltóságot: a rendelést indoklás nélkül visszavonja az állam. Az autók építésével párhuzamosan megtalálni vélték helyüket a posztszocialista korszakban, egy pillanatra elhitték, hogy van még helyük a világban. Akármennyire is elszakadni vágyunk az „átkostól”, azt sokszor elfelejtjük, hogy vele együtt a benne élt emberek élete is elenyészik.
Figyelmébe ajánljuk
Vérző papírhold
A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.
Szűznemzés
Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.
Bárhol, kivéve nálunk
Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.
Brahms mint gravitáció
A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.
Scooter inda Művhaus
„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.
Who the Fuck Is SpongyaBob?
Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.
Intenzív emberi találkozások lenyomatai – Mary Ellen Mark kiállítása a Mai Manó Házban
Budapest a csőd szélén: a döntés Orbán Viktor kezében van
Idejekorán megkezdett agymosás - gyerekeknek
A Gajdos László elleni támadások jól mutatják a Fidesz-univerzum ún. értékrendjét
A Mi Hazánk és a birodalom
A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideológia terjesztésében vállal nagy szerepet. A pártelnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.
