Verzió melléklet

Az utolsó limuzin

Film

Darja Hlesztkina filmje a maga kézzelfogható, földhözragadt valójában ragadja meg azt, amit posztszo­cia­lizmusnak nevezünk. A valaha a Szovjetunió díszének számító, kézműves limuzinokat és elnyűhetetlen teherautókat gyártó ZIL-üzem mára csak árnyéka önmagának: nekropolisz, oszló város Moszkva testén belül, amelyet lassan újra birtokba vesz a természet, a macskák és galambok. A dolgozók most is a kapukon belüli munkanélküliséget gyakorolják: már nincs szükség kezük munkájára, ezért a régi idők dicsőségébe és becsontosodott kis rituáléikba kapaszkodnak. S egyszer csak a honvédelmi minisztérium várat­lanul új limuzinokat rendel, ami életre galvanizálja a fásult, múltba dermedt munkásokat. Mintha visszautaznánk az időben: az interperszonális kapcsolatokban, a munkamorálban megelevenedik az elmúlt rendszer (a háttérben olykor diszkréten felcsendül egy-egy induló). Az autók a szégyenteljes, túlhaladni kívánt kor relikviáiból a nosztalgia tárgyai, a jelenkori Oroszország nemzeti dicsőségének jelképei lesznek. Ugyanakkor önmagukban is anakronisztikusak: ugyanolyan különös dinoszauruszok, mint azok, akik gyártják őket. A készítők nagy empátiával dokumentálják, hogyan veszítik el az emberek a kis időre visszakapott reményt és méltóságot: a rendelést indoklás nélkül visszavonja az állam. Az autók építésével párhuzamosan megtalálni vélték helyüket a poszt­szocialista korszakban, egy pillanatra elhitték, hogy van még helyük a világban. Akármennyire is elszakadni vágyunk az „átkostól”, azt sokszor elfelejtjük, hogy vele együtt a benne élt emberek élete is elenyészik.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.