Magyar Narancs: Mikor hallottál először a fehérorosz Free Theatre-ről és hogyan léptél velük kapcsolatba?
Madeleine Sackler: 2010. júniusban, amikor részt vettek New York állam Orchard Projektjében. Elkezdtem őket filmezni. Az volt az eredeti terv, hogy az előadásaik részleteit szerkesztem össze fehéroroszországi cinéma vérité felvételekkel. Nem tudtam, hogy fél év múlva elnökválasztás lesz náluk, lecsap rájuk a KGB, és el kell menekülniük az országból.
MN: Milyen volt Belaruszban forgatni?
MS: A szigorú cenzúra miatt kezdettől fogva odafigyeltünk a biztonságra. Miután megtudtuk, hogy a Free Theatre-t felkeresni készülő egyik színészt visszafordították a határról, úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ki kockázatnak a velünk dolgozó embereket, sem magát a projektet azzal, hogy megpróbálunk bejutni az országba. Azt a stratégiát választottuk, hogy Skype-on keresztül készítjük el a filmet. Így is ott lehetek velük, anélkül, hogy fizikailag jelen lennék. Azonnal feltehettem a kérdéseimet, közölhettem, milyen képeket és beállításokat várok az operatőrtől. Aki aztán kicsempészte a merevlemezeket olyan országokba, ahol nem nyúlnak bele az anyagba, és elküldte nekem New Yorkba. Három-négy havonta kaptunk új csomagot, és azonnal elkezdtük lefordítani. Ez nagyon egyedi eljárás volt, de olyan felvételekhez jutottunk, amelyeket nagyon nehéz vagy lehetetlen lett volna máshogy megszerezni.
MN: Hogyan változott a kapcsolatod a színészekkel, miután évekig követted őket?
MS: Természetesen minél több időt töltöttem velük, annál megszokottabbá vált számukra a kamera és a projekt. Mivel nagyon kicsi volt a stáb, csak én, és aki Fehéroroszországban filmezett, végig ugyanaz az operatőr és az asszisztense, gyorsan megismertük egymást.
MN: Féltél, vagy érzékeltél személyes kockázatot a forgatás során?
MS: Az operatőrünk ideges volt, amikor tüntetéseket fényképezett, ezért nagyon gondosan jártunk el ezekkel a jelenetekkel. „Kiszerveztük” az ilyen felvételeket, helyi újságíróktól és a nemzetközi sajtótól kértünk anyagokat. A nyitójelenetben nyolc különböző kamera felvétele látható. A későbbi „tapsolós tiltakozás”, ahol egy KGB-s félreüti a kamerát, le akarták tartóztatni a nekünk forgató újságírót és másokat is, de végül nem tették.
MN: Milyen hatása lehet a filmnek Fehéroroszországban és a világban?
MS: A filmben látható elnökjelölt, Andrej Szannyikov filmeket is használ a munkájában, köztük a miénket is. Remélem, hogy a nézők, akik talán semmit nem tudnak a belarusz helyzetről, saját képet alkothatnak az országról és az ott élők nehézségeiről. Ezt szeretem a dokumentumfilmekben. Lehetőséget adnak találkozni olyan emberekkel, akikkel talán soha nem találkoznánk, adott esetben a világ olyan helyein, ahová különben soha nem utazhatnánk. És sokszor, legyenek bármilyen különlegesek az így szerzett élményeink, arra jutunk, hogy az emberek és a körülmények alapvetően hasonlóak a mieinkhez. A filmünk szereplői színészek, akik igazi akadályokkal és veszélyekkel néznek szembe, de végső soron emberek, akik biztonságban szeretnék felnevelni a gyerekeiket, együtt lenni a családjukkal és a barátaikkal, szabadon tenni a dolgukat, és kimondani, amit akarnak. Azt hiszem, ugyanerre törekszik a világ minden közössége.
MN: Hogyan látod az olyan alternatív kulturális kezdeményezések jövőjét, amelyek kihívják a cenzúrát, s politikai, illetve financiális akadályokat gördítenek a munkájuk elé?
MS: A forgatás során gyakran tettem fel nekik a kérdést, hogy mit tennének, ha megszűnne a cenzúra Belaruszban. Megváltozna a művészetük? Folytatnák a közös munkát? Ugyanazt jelentené a színházuk, mint ma? A cenzúra számos módon hat rájuk, ösztönzi a munkájukat. Történeteket mondva élő közönségnek olyan információkat oszthatnak meg, amelyekhez másképp nem férhetnek hozzá az ottani emberek. Az elnyomó kultúrákban szerte a világon létezik ez a fajta művészet, és hatalmában áll alternatív nézőpontokat elterjeszteni, új párbeszédeket kezdeményezni. A művészeten keresztül elindítani alternatív dialógusokat szerves része az emberi állapotnak, és ez mindig is így lesz.
