Verzió melléklet

A cenzúra ösztönöz

Madeleine Sackler rendező

  • Oksana Sarkisova
  • 2014. december 7.

Film

A Veszedelmes játékok című nyitófilm alkotójával a fehérorosz cenzúráról, a helyszíni forgatás nehézségeiről és a diktatúrában élők lehetőségeiről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mikor hallottál először a fehérorosz Free Theatre-ről és hogyan léptél velük kapcsolatba?

Madeleine Sackler: 2010. júniusban, amikor részt vettek New York állam Orchard Projektjében. Elkezdtem őket filmezni. Az volt az eredeti terv, hogy az előadásaik részleteit szerkesztem össze fehéroroszországi cinéma vérité felvételekkel. Nem tudtam, hogy fél év múlva elnökválasztás lesz náluk, lecsap rájuk a KGB, és el kell menekülniük az országból.

MN: Milyen volt Belaruszban forgatni?

MS: A szigorú cenzúra miatt kezdettől fogva odafigyeltünk a biztonságra. Miután megtudtuk, hogy a Free Theatre-t felkeresni készülő egyik színészt visszafordították a határról, úgy döntöttünk, hogy nem tesszük ki kockázatnak a velünk dolgozó embereket, sem magát a projektet azzal, hogy megpróbálunk bejutni az országba. Azt a stratégiát választottuk, hogy Skype-on keresztül készítjük el a filmet. Így is ott lehetek velük, anélkül, hogy fizikailag jelen lennék. Azonnal feltehettem a kérdéseimet, közölhettem, milyen képeket és beállításokat várok az operatőrtől. Aki aztán kicsempészte a merevlemezeket olyan országokba, ahol nem nyúlnak bele az anyagba, és elküldte nekem New Yorkba. Három-négy havonta kaptunk új csomagot, és azonnal elkezdtük lefordítani. Ez nagyon egyedi eljárás volt, de olyan felvételekhez jutottunk, amelyeket nagyon nehéz vagy lehetetlen lett volna máshogy megszerezni.

MN: Hogyan változott a kapcsolatod a színészekkel, miután évekig követted őket?

MS: Természetesen minél több időt töltöttem velük, annál megszokottabbá vált számukra a kamera és a projekt. Mivel nagyon kicsi volt a stáb, csak én, és aki Fehéroroszországban filmezett, végig ugyanaz az operatőr és az asszisztense, gyorsan megismertük egymást.

MN: Féltél, vagy érzékeltél személyes kockázatot a forgatás során?

MS: Az operatőrünk ideges volt, amikor tüntetéseket fényképezett, ezért nagyon gondosan jártunk el ezekkel a jelenetekkel. „Kiszerveztük” az ilyen felvételeket, helyi újság­íróktól és a nemzetközi sajtótól kértünk anyagokat. A nyitójelenetben nyolc különböző kamera felvétele látható. A későbbi „tapsolós tiltakozás”, ahol egy KGB-s félreüti a kamerát, le akarták tartóztatni a nekünk forgató újság­írót és másokat is, de végül nem tették.

MN: Milyen hatása lehet a filmnek Fehéroroszországban és a világban?

MS: A filmben látható elnökjelölt, Andrej Szannyikov filmeket is használ a munkájában, köztük a miénket is. Remélem, hogy a nézők, akik talán semmit nem tudnak a belarusz helyzetről, saját képet alkothatnak az országról és az ott élők nehézségeiről. Ezt szeretem a dokumentumfilmekben. Lehetőséget adnak találkozni olyan emberekkel, akikkel talán soha nem találkoznánk, adott esetben a világ olyan helyein, ahová különben soha nem utazhatnánk. És sokszor, legyenek bármilyen különlegesek az így szerzett élményeink, arra jutunk, hogy az emberek és a körülmények alapvetően hasonlóak a mieinkhez. A filmünk szereplői színészek, akik igazi akadályokkal és veszélyekkel néznek szembe, de végső soron emberek, akik biztonságban szeretnék felnevelni a gyerekeiket, együtt lenni a családjukkal és a barátaikkal, szabadon tenni a dolgukat, és kimondani, amit akarnak. Azt hiszem, ugyanerre törekszik a világ minden közössége.

MN: Hogyan látod az olyan alternatív kulturális kezdeményezések jövőjét, amelyek kihívják a cenzúrát, s politikai, illetve financiális akadályokat gördítenek a munkájuk elé?

MS: A forgatás során gyakran tettem fel nekik a kérdést, hogy mit tennének, ha megszűnne a cenzúra Belaruszban. Megváltozna a művészetük? Folytatnák a közös munkát? Ugyanazt jelentené a színházuk, mint ma? A cenzúra számos módon hat rájuk, ösztönzi a munkájukat. Történeteket mondva élő közönségnek olyan információkat oszthatnak meg, amelyekhez másképp nem férhetnek hozzá az ottani emberek. Az elnyomó kultúrákban szerte a világon létezik ez a fajta művészet, és hatalmában áll alternatív nézőpontokat elterjeszteni, új párbeszédeket kezdeményezni. A művészeten keresztül elindítani alternatív dialógusokat szerves része az emberi állapotnak, és ez mindig is így lesz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.