Horvátországtól Argentínáig rengeteg ország készítette el saját verzióját az elgyötört pszichológusról és pácienseiről, akiknek az élete párhuzamosan hullik darabjaira. Az HBO Magyarország a Társas játék után a Terápia esetében másodszor dolgozott izraeli sorozat alapján, és az előbbihez hasonlóan ez a széria is zöld utat kapott egy második évadra, mely október 27-én debütált az HBO-n.
Abban, hogy a sorozat szinte minden országban sikert aratott, jócskán közrejátszik, hogy a témája univerzális: az emberek pszichológiai problémái mindenütt hasonlóak, és a sorozatra jellemző vallomásos kitárulkozás többnyire vonzó a nézőknek. Ahogy Foucault mondja, a nyugati ember vallomástevő állat, és a társadalmunk minden szegmensébe, gyakorlatába beférkőzött vallomást valahogy az „igazság”, az önismeret eszközének tartjuk: egyszerre zavarba ejtő és felvillanyozó látni, ahogy különböző habitusú emberek lassan levetkőzik gátlásaikat, és legmélyebb titkaikról, szexualitásukról, félelmeikről vallanak. A gyóntatásból transzformálódott pszichoterápia eredetileg egy zárt, intim gyakorlat – a néző voyeurnek érzi magát, szégyenérzet és gyönyör egyszerre munkál benne a terápiás üléseket nézve. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a vallomást hallgató miféle hatalmi pozícióba kerül: András (Mácsai Pál) és a vele sokszor azonosuló néző is könnyen istennek, bírának érezheti magát, ahogy letekint ezekre a lelkileg lemeztelenedett emberekre. Megkísért minket a gondolat, hogy a pszichológus valójában csak narratívákat „gyárt”, életek szilánkjaiból önkényesen alkot értelmet, ami azzal is fenyegethet, hogy még nyomorultabbá teszi pácienseit, azt is elrontja, ami eddig működött. Ám hamar megszokjuk, hogy András csak tükör; hallgat és reagál, hagyja, hogy az epizódok időtartama alatt minden páciens maga jusson el a katarzisig, valamilyen felismerésig (Mácsai pontosan érzi, mikor kell háttérbe vonulnia). Nem ítélkezhet, nem dönthet helyettük. András passzivitása és deklarált távolságtartása ellenére minden ülés harc is: a páciensek felismerve, hogy kitárulkozásuk által alávetett pozícióba kerülhetnek, megküzdenek Andrással, dacolnak vele, tesztelik, habár eredetileg mind önszántukból jöttek el hozzá védett teret/menedéket látva rendelőjében. Ők is próbálnak domináns helyzetbe kerülni; gyakran felhasználják, bántják, manipulálják Andrást.
A széria kötött szerkezete tökéletesen alkalmas arra, hogy végig fenntartsa a feszültséget: a zárt térben játszódó 25 perces epizódok pont elegendő időt adnak egy-egy kisebb katarzis kibontakozására, melyek fokozatosan viszik előre minden szereplő cselekményszálát. Minden epizód a hét egy másik napján játszódik, felváltva követi egy-egy páciens kezelését. Mindegyikük külön történet, mely egyúttal András történetét is formálja. Eltérő a kapcsolatuk vele, más-más konfliktusaik, rituáléik vannak. A szereplők hangsúlyozottan használják a szűk teret: sokszor banális cselekvéseken, térhasználatukon és a tárgyakhoz fűződő viszonyukon keresztül kommunikálnak. A széria legizgalmasabb aspektusa, hogy a hét utolsó napján András kerül a páciens szerepébe; világossá válik, hogy az ő élete is széthullóban van – ő, aki páciensei számára csak a rendelőben létezik, valami megingathatatlan, bölcs, változatlan szoborként, akinek mintha nem lenne magánélete. Felvetődik az izgalmas kérdés, hogy ki őrzi az őrzőket. Vajon ez egy végtelen lánc, melyben minden pszichológusnak van egy pszichológusa? András is egy szuperego, egy bölcs anyafigura védett terébe (Csákányi Eszter) menekül, aki szintén mély traumákat hordoz.
A sorozat eleinte gondosan különválasztja András szakmai és magánéleti terét, ám hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy páciensei bizonyos fokig az ő tükörképei, saját elhibázott életének szilánkjai: a munkamánia, a házassági problémák, a lányától való elidegenedés, a kapuzárási pánik idején olyan vonzó új szerelem ígérete. Ahogy András élete kezd darabjaira esni, ahogy egybecsúszik szakma és magánélet, úgy bomlik fel a széria szigorú szerkezete is: egyre szabálytalanabbak az ülések, helyet cserél terapeuta és páciens, a rendelő zárt tere kinyílik, új szereplők, új helyszínek lépnek be a történetbe, az egymástól gondosan elkülönített páciensek is találkozni kezdenek, interakcióba lépnek egymással.
Ha szakmai szempontok szerint vizsgáljuk a Terápiát, megállapíthatjuk, hogy üdítő profizmussal készült: az epizódokat nagyjából felváltva rendezte Gigor Attila és Enyedi Ildikó, akik feszes, jól megírt forgatókönyv alapján dolgoztak, a magyar színjátszás kiváló dolgozóit sikerült megnyerni a főbb szerepekre (Marozsán Erika, Nagy Ervin, Nagy Zsolt, Szamosi Zsófia, Sztarenki Dóra, Für Anikó), akik láthatóan tökéletes magabiztossággal mozognak a széria zárt keretei között. Magyar viszonylatok közt szokatlan őszinteséggel esik szó a szexualitásról, ráadásul végre a párbeszédek is életszerűnek hangzanak. A Terápia mindig a nehezebb utat választja, elkerülve az olcsó giccset és kínálkozó egyszerű katarzist, és képes megfelelni a saját kötött szerkezete állította elvárásoknak.
