Nincs ezen sok szépítenivaló: együtt élünk, a Verzió a születésétől fogva velünk van, szeretjük. Szeretjük, mert még mindig tudunk tanulni belőle, mert még mindig felkavar, s ha netán elbizonytalanodunk, pontosan megmutatja, hogy hol a helyünk: kivel vagyunk. Összenőttünk, ha szépen akarom mondani.
Összeszorultunk, ha nem annyira szépen. Évről évre, egyik filmről a másikra, egyik írásról a másikra: egyre szűkebb helyen, s nemcsak a vetítőtermek hirtelen beálló sötétjében, de valami nyomasztó külső sötétedésben is, egyre csak közeledve egymáshoz. De annyira, hogy most már érezzük a másik hátát. A mi hátunkon. Annak tudjuk nekivetni. Így állunk a Verzióval: hátat hátnak vetve, s jöjjön, aminek jönnie kell.
Tizenegy év távolából is kristálytisztán látszik, valaha az volt a jó a Verzióban, hogy közel hozta a távolt. Mert harcolj bár nap mint nap az ember jogaiért, abban a biztonságban és bizonyosságban élsz, hogy a magadét képes vagy megvédeni, s ezért lehetőségeid szerint azon vagy, hogy fussa energiáidból szűkebb s tágabb környezeted ez irányú dolgaiban is segítőleg részt vállalni. Ha sikerül, örülsz, ha nem, nos, akkor sem adod fel. De mi van akkor, ha úgy látod, hogy már nem külső erő, nem a segítőtársad, adott esetben a Verzió hozza közelebb a távolt, hanem jön az magától. Gyorsabban, mint kellene. Gyorsabban, mint szeretnéd. A tőled oly távolinak tűnő jogsérelmekről, társadalmi merényletekről, az elnyomásról beszélek.
Arról beszélek, ami itt, ezeken a lapokon következik, hogy az itt tárgyalt filmek játszódjanak bár Kínában, Szibériában vagy a bolygó legtávolabbi csücskeiben szegődjön az emberi jogok védelmébe a kamera, egy csomó róluk szóló írásban megjelenik a kitétel: „innen, Magyarországról nézve ez azért is fontos…”, „nekünk annál is többet jelent, hiszen…” De hát értik úgyis, hogy miről beszélek.
Így állunk a Verzióval: hátat hátnak vetve, s jöjjön, aminek jönnie kell. Egy újabb felkavaró, felemelő, nagyszerű emberjogi filmfesztivál!
