Magyar Narancs: Nincs filmje botrány nélkül: ezúttal a cenzorokkal gyűlt meg a baja, a főszereplő, Christoph Waltz meztelen feneke verte ki a biztosítékot.
Terry Gilliam: Legyen ez az ő problémájuk. Nekem semmi bajom Christoph fenekével. Az amerikai cenzorok, a hírhedt MPAA tagjai viszont nem szívelik. Elfáradtam már ezekben a bozótharcokban, inkább le sem állok ezekkel az alakokkal vitázni.
MN: A női fenék oké lett volna?
TG: Minden bizonnyal. Úgy tűnik, Amerika abszolút homofób.
| ||
MN: Ilyesmibe már a pályája legelején belefutott.
TG: Az ismert komikusnak, Marty Feldmannak dolgoztam, animációs szkeccseket készítettem a televíziós műsorához. Az egyik rajzom egy klasszikus akt volt, egy pucér nő, meztelen farral. A cenzor leszólt, hogy el kell takarnom. Egy másik alkalommal egy viktoriánus aktommal volt bajuk, pedig a mell és a punci helyét már jó előre kivágtam – a cenzor szerint ezzel csak felhívtam a figyelmet a kérdéses testrészekre. Azokra, amelyek ott se voltak!
MN: A Brian életét betiltották Norvégiában. Milyen érzés?
TG: Nevetséges. Nem követtünk el blaszfémiát, nem csináltunk viccet egyetlen vallási szövegből sem. Anyám vallásos volt, rendszeres templomjáró. Még ő is indokolatlannak tartotta a film körüli felzúdulást, pedig nem is volt értelmiségi.
MN: Ma mivel nem lehet viccelni?
TG: Például az iszlámmal. Attól mindenki fél. Ott voltak például a hírhedt dán karikatúrák. A fundamentalisták csináltak ügyet belőle. Muszlim fundamentalistából épp annyi van, mint keresztény fundamentalistából. Ha valaki félre akar érteni valamit, ha valaki meg akar sértődni valamin, akkor meg is fog. Amikor a Help! magazint szerkesztettem New Yorkban, a Mona Lisát figuráztuk ki a címlapon. Ne tudja meg, mennyi gyűlölködő levelet kaptunk amerikai keresztényektől. Szerintük meggyaláztuk a Szűz Máriát.
MN: Van olyan nap, hogy nem rajzol?
TG: Az a baj, hogy egyre több ilyen nap van. Most épp a lányom szülinapi rajzán dolgozom. A házassági évfordulókra is rajzolok. Manapság ebben merül ki az animációs művészetem. Egyik legnagyobb sikeremet egy Valentin-napi rajzzal arattam; a feleségemet ábrázolja, előlem menekül, én széttárt ballonkabátban üldözöm, mint egy öngyilkos merénylő és egy szatír keveréke. Kezemben a távirányító gombja, a mellkasomra viszont nem bomba, hanem egy óriási szív van erősítve.
MN: A Brian életében van egy űrhajós jelenet, ami még George Lucasnak is nagyon bejött…
TG: A semmiből csináltuk. Az űrhajómodell belekerült egy kevés pénzbe, de némi kézügyességgel bárki meg tudta volna otthon is építeni. A meteoritok habszivacsból voltak, a robbanások is barkácseszközökkel készültek. Később összefutottam Lucasszal a San Franciscó-i reptéren, ott kaptam a dicséretet.
MN: Lucas egyetlen Star Wars-epizód megrendezésére sem kérte fel?
TG: Szerencsére nem. Viszont nemrég csináltam egy interjút egy nagyon tehetséges rendezővel, Rian Johnsonnal – ő rendezi az egyik új Star Wars-filmet. Engem az ilyesmi nem izgat. De lehet, hogy semmi más sem izgat. Látja, ez az igazi probléma, és nem a Star Wars.
MN: Míg Lucas szerint Darth Vader maga az ördög, ön szerint Darth Vader Disney-figura csupán…
TG: Az igazi ördög sokkal diszkrétebb. Michael Palin a Brazilban például. Példás családapa szép gyerekekkel, a főhős legjobb barátja. És történetesen kínvallatással foglalkozik. Egy karrierista vallató, akinek a szakmai előmenetele a barátjánál is fontosabb. Ő az ördög. A kis dolgok teszik az ördögöt.
MN: Kudarcba fulladt filmjei közül a leghíresebb Az ember, aki megölte Don Quijotét. 2-3 évente felmerül, hogy leforgatja.
TG: Lassan ez lesz a legönéletrajzibb filmem, csak azt nem tudom már, hogy kivel azonosuljak jobban, Don Quijotéval vagy Sziszifusszal. Az ésszerűség azt diktálja, hogy eresszem el. De nem akarok ésszerű lenni. Úgy nem buli az élet. Most ismét van egy kis mozgolódás. Az egyik héten úgy áll, hogy elkezdjük, a rá következőn úgy, hogy nem kezdjük.
| ||
MN: Ehhez képes a Münchhausen báró kalandjai kész sikertörténet – még ha nagyon balhés forgatás is volt.
TG: 21 forgatási hét volt betervezve. A hatodik héten új könyvelőket kaptunk a nyakunkba, s ezek 10 millió dolláros túlköltést prognosztizáltak. Erre leállították a forgatást. A Hold-jelenet volt a legfőbb vita tárgya. Eredetileg 2000 statisztára lett volna szükségünk. A Holdkirály Sean Connery lett volna. A Holdlakóknak mind elvált volna a feje a testüktől, s ez általános feledékenységhez vezetett volna. Két hétig harcoltam, hogy ne veszítsem el a fejemet, és ne veszítsem el a Holdamat. Végül eltávolítottam három nullát, s 2000 ember helyett 2 emberrel csináltam meg. Igaz, így Sean Connery nem vállalta, mert amilyen uralkodói jelenség, 2000 alattvalónál nem akarta alább adni. Végül Robin Williams ugrott be Holdkirálynak. Az ügynökei kikötötték, hogy nem tüntethetjük fel a nevét a stáblistán. A Ray D. Tutto nevet kapta, ami olaszul nagyjából annyit tesz „mindennek a királya”.
| ||
MN: Igaz, hogy Fellini is szóba került mint lehetséges Münchhausen?
TG: Fellini díszlettervezőjével, Dante Ferrettivel dolgoztam a Münchhausenen. Állandóan Fellini-sztorikkal szórakoztatott. Dante szerint Fellini nagy hazudozó volt, egyetlen szavát sem lehetett elhinni. Tiszta Münchhausen – gondoltam, de annyira komolyan mégsem gondoltam, hogy megkörnyékezzem a szereppel. Miután befejeztük a római Cinecittàban a forgatást, az utolsó este együtt vacsoráztunk: Fellini, Giulietta Masina, Ferretti és én. Azzal végződött az este, hogy Fellini és én a Trevi-kutat kerülgetjük újra meg újra. Anita Ekberg szelleme ott kísértett.
MN: Már azelőtt is sokszor nemet mondott Hollywoodnak, hogy visszautasította az első Harry Potter-film megrendezését. Tulajdonképpen a Brazil is egy visszautasításnak köszönheti a létezését.
TG: Az Időbanditák után mindenki engem akart, az USA-ban nagy siker volt a film. Elárasztottak mindenféle forgatókönyvvel, főleg drága sci-fiket ajánlottak. A Drága ellenségem rendezését is felajánlották; nem mondom, hogy első voltam a listájukon, de ahogy mentek sorba a neveken, negyedikként-ötödikként hozzám is eljutottak. Én is nemet mondtam. De ez csak növelte az ázsiómat, mert azt gondolták, milyen tökös vagyok. És rögtön érdekelni kezdte őket, hogy mit is akarok csinálni. A Brazilt akartam.
| ||
MN: Hollywood minden vezető színésze benne akart lenni a Brazilban, erre a jobbára ismeretlen Jonathan Pryce-ra osztotta a főszerepet.
TG: Egy csomó embert meghallgattam, köztük a szinte pelyhedző állú Tom Cruise-t is. Az Időbanditák és a Monty Python népszerűsége megtette a magáét. Jonathan a haverom volt, nyaggatott is, hogy hallgassam meg őt is, de elzavartam, hogy túl öreg a szerepre. Amikor végül mégis meghallgattam, épp egy szerzetest alakított máshol, úgyhogy nemcsak kövér volt, de le is volt borotválva a feje. A feleségem mentette meg a helyzetet, előkapta Eric Idle szőke parókáját, és azt nyomta Jonathan tonzúrájára.
MN: Egy hollywoodi sztár mégis szerepet kapott a filmben, Robert De Niro viszont elég bizonytalanul érezte magát a sok cső között…
TG: De Niro régóta nem játszott kis szerepeket. Amikor jelenése volt a kamerák előtt, mi már hetek óta forgattunk. Csak úgy besétálni egy folyamatban lévő forgatásra és felvenni a fonalat – ez bárkit idegessé tenne. Ráadásul mindenki a nagy Robert De Nirót várta, a szupersztárt. 31-szer kellett leforgatni az egyik első jelenetét.
| ||
MN: Hamarosan ön is színészkedni fog. A Wachowski fivérek új filmjében, a Jupiter felemelkedésében játszik.
TG: Egy olyan jelenetben szerepelek, ami a Brazilt idézi meg – egy nagy adatnyilvántartóban játszódik. Egy napot forgattam Channing Tatummal vagy Tanning Chanummal és egy Kunis nevű színésznővel. Jó kis groteszk jelenet lesz.
| ||
| A zéró elmélet Terry Gilliam elkészítette a Brazil gyengébb és pesszimistább változatát. A rendező mindig is hajlamos volt elveszni saját barokkos-szürreális-retrofuturisztikus világában, melyben egymásra halmozódik ezernyi kontextusából kiragadott, visszakövethetetlen kulturális intertext, keveredik a popkultúra és a filozófia. Különösen disztópikus filmjei (Brazil, 12 majom és jelen filmünk) nyitottak a legkülönbözőbb értelmezésekre, társadalom- és kultúrkritikaként is felfoghatók, csakúgy, mint szemkápráztató blöffként. De míg a Brazilban volt rendszer a káoszban, A zéró elmélet jobbára csak gondolatfoszlányok és beváltatlan ígéretek halmaza marad (és sokszor sajnos csak a puszta gilliami forma fitogtatását látjuk valódi koncepció helyett). A film egyrészt tele van olyan, a posztmodern 70-es és 80-as évekbeli tombolásával egyidős gondolatokkal, melyek ma már elcsépeltnek hatnak (magaskultúra és popkultúra keveredése, a kontextusukból kiemelt, értelmetlenné vált kultúracafatok, bricolage, hálózatba kapcsolt emberek, a választható identitások zavarba ejtő sokasága). Gilliam főhőse, Qohen Leth, a kafkai kizsigerelt csinovnyik a klasszikus kultúra romjain üldögél, melyen kelésként növekszik a hipermodern, digitalizált rendszer, ahol az idegrendszerként összekapcsolt emberek már nem egyéniségek, hanem puszta neuronok (bár kétségbeesetten próbálnak legalább egyedien kinézni). Leth nem a vágyait próbálja követni és kitörni ebből a rendszerből, mint a Brazil Sam Lowryja, hanem saját bomlott tudatába vonul vissza, és az utolsó pillanatig abban hisz, hogy a rendszer megfejtése (a zéró teória bizonyítása) majd feltárja neki az élet értelmét. Csakhogy a teória lényege, hogy semminek nincs semmi értelme. Ez akár egy bátor és megrázó üzenet is lehetne (csakúgy, mint a fiktív várost üzemeltető mamutvállalat közepén tátongó fekete lyuk), ám az egész film annyira kaotikus, egyenetlen és elidegenítő, hogy hiába Christoph Waltz átélt alakítása, képtelenség azonosulni az egész elénk tárt helyzettel. Bacsadi Zsófia
Forgalmazza az ADS Service |
