Harmincnyolc éve egy 20 éves orvostanhallgató, Ľudmilla Cervanová holttestére bukkantak a szlovákiai Szenckirályfán a patakban, a lány keze össze volt kötözve. A nyomozás hosszú ideig nem vezetett eredményre, ám 1981-ben letartóztattak, két évre rá pedig elítéltek hét férfit úgy, hogy kizárólag a vád tanúit hallgatták meg. Az ügyész hármukra halálos ítéletet kért, a bíró 4–24 év közötti börtönbüntetésekkel zárta le az ügyet. 1990-ben azonban perújrafelvételt rendelt el a legfelsőbb bíróság elnöke, és a 2006 decemberéig elhúzódó, botrányoktól sem mentes eljárás újra csak bűnösnek mondta ki az egyszer már elítélteket, többüknek még szigorítottak is.
Robert Kirchhoff ekkor már dolgozott a (cseh)szlovák igazságszolgáltatás történetének leghosszabb ideig húzódó ügyéről szóló filmjén, méghozzá azzal a meggyőződéssel, hogy a vádlottak ártatlanok, s mindez nyilvánvalóvá is válik, ha az eljárás méretes disznóságait bemutatja. Nyolc évig készült a film, Kirchhoff felkeresett mindenkit, az egykori tanúkat éppúgy, mint azokat, akiket meg sem hallgattak. De miközben sikerül feltárnia, miként is működött a komcsi gépezet, arra is rádöbben, hogy most sem sokkal jobb a helyzet. Például láthatjuk, amint a vádlottak – már az ítélet kihirdetése után – hazugságvizsgálatnak vetik alá magukat, ám hiába jön ki olyan eredmény, hogy igazat mondanak, nem is ismerték az áldozatot és korabeli beismerő vallomásukat kényszervallatás után tették, egyértelmű, hogy a szlovák adminisztráció számára már csak az számít, hogy végre pontot tettek az eset végére. Csakhogy Kirchhoff filmje után hiábavaló minden igyekezetük.
