„Hadd adjak egy puszit!”, „nagyon szép kislány”, „én is bevasalok majd egy puszit”, „ideülsz az ölembe?”, „édes kis gyönyörűségem” – hercigeskednek az adás felnőttjei, akik sorában Miklósa Erika viszi az elérzékenyülés szólamát, míg a kommentelők seregét irritáló Bősze Ádám műsorvezető az alábbi kérdéssel teszi emlékezetessé működését: „Melyiket szereted jobban, amikor cumizol, vagy amikor hegedülsz?”
Mint már sejthető, aligha a 6–13 éves korcsoport elődöntője reprezentálja a leghatásosabban és leghívebben a Virtuózok programját. Ahhoz ugyanis több érdemi megszólalás kellene a zsűritől, valamint – több klasszikus zene. Mert ha azt értjük is, hogy ennyi cukiság közepette rosszul venné ki magát a szigorúan tárgyszerű értékelés, az váltig furcsának tetszik, hogy a műsor egyelőre mostohán bánik a klasszikus zenével. Igaz, a produkció tévéadáson kívüli multimédiás szegleteiben fellelhetők teljes hosszban a gyerekek által előadott zeneszámok, ám nehéz tagadni, hogy ez a perifériára telepítés rossz üzenet, mert bátortalanságra vall, és mellékesnek mutatja magát a zenét. Persze az X-Faktor, a Megasztár és a többi úgynevezett tehetségkutató első adásaiban sem szokás a zenében tobzódni, ám ott ilyenkor a röhejes balfékeké a terep, s ami a fő különbség: ott – hiszik vagy sem – tényleg eleve nem a zenéé a főszerep.
A kereskedelmi tévés manírok megjelenése ezért is hathat aggasztóan, merthogy amúgy nagyon is lehet valódi küldetése a vitatható címadású műsorsorozatnak. A tehetségek felkutatása mellett – sőt, azon túl – e küldetés nyilvánvalóan az lehet, hogy hozzásegítse a tévénézőket a klasszikus zenével való találkozás élményéhez. Ehhez legelsősorban persze a zene közvetítésére van szükség, de majdnem ilyen fontos, hogy kerüljenek rokonszenves és hiteles közvetítők is. Ebből a szempontból a Virtuózok zsűrijének kiválasztása nagyjából sikeresnek tekinthető, s Kesselyák Gergely karmesterről az első két adás során már az is kiderült, hogy a vártnál is jobban, póztalanul és könnyeden tölti be zsűritagi szerepkörét. Ez pedig ezerszer fontosabb a szokott álceremóniáknál („a zsűri visszavonul a Virtuózok-kamionba”) meg a büszkén mutogatott díszzsebkendőknél. Hitelesség és szerethetőség nélkül ugyanis meghal a műsor, s ezért valójában még az se baj, ha egy-egy adás az édes kis gyönyörűségeké lesz. Mert ha van is oly szerencsés zenebarát, aki ellenszenves, kiélt pofák játéka révén jutott közel a klasszikus zenéhez, azért némi báj csak megkönnyítheti a műfajjal való barátkozás folyamatát. Csak aztán majd zene is legyen hozzá!
M1, október 24.
