A japán Áradat után – amelynek a fukusimai baleset miatt kitelepített városka, Namie a helyszíne – erejét a személyes szál és a trauma feldolgozásának érzékeny (és, bármilyen meglepő, olykor humoros) bemutatása adja. A rendező nagynénje mellé szegődik, akinek 2011-ben családjával együtt ott kellett hagynia nemcsak otthonát, hanem vállalkozásait is (egy pékség mellett a temetkezési és a házassági bizniszben utazott!), de sokáig reménykedik abban, hogy hamarosan visszatérhet és folytathatja korábbi életét. A film főszála ennek az illúziónak a szertefoszlásáról szól, miközben megrendítő helyszíni felvételeket láthatunk (rokon lévén, maga a rendező is többször járt a lezárt területen, az elhagyatott épületekben). De nemcsak a személyes csapásirányban haladunk, ki is lépünk belőle: az atomenergiai cég vezetőinek dermesztő bocsánatkérése az áldozatok hozzátartozóitól felejthetetlen jelenet, ahogy az időbeli távlat is jót tesz a filmnek. Megismerhetjük az elpusztult település múltját, például azt a dilemmát, hogy a városban évtizedekkel ezelőtt azért döntöttek az aggályok ellenére mégis az erőmű megépítése mellett, mert munkalehetőség hiányában minden fiatal elvándorolt, és az atomtól várták ennek megállítását. Szívszorító, dramaturgiailag lendületes, magával ragadó film.
Merőben más eszközökkel dolgozik a Metamorfózisok német rendezője. Sebastian Mez a szibériai Majak sokáig elhallgatott tragédiájának helyszínét bejárva inkább a képi kompozícióra helyezi a hangsúlyt, semmint az esemény, illetve a társadalmi kontextus ismertetésére, elemzésére. És ezek az amúgy sokszor mozdulatlan fekete-fehér képek, amelyben a téli szibériai erdő, mező vagy tó tündöklik, igen szépek és erősek. Ahogy azok a hosszú snittek is szuggesztívek, amelyeken a helyi falvak lakóinak mindennapi élete bomlik ki: mert a felfoghatatlan ellentmondás a csernobilihez mérhető katasztrófa helyszínén épp az, hogy a további szennyezés, a rákos és más betegségek ellenére itt, ezeken a nem túl barátságos tájakon az ember igenis élni akar. Az erős hangulatú, lassú ritmusú filmre végig egyfajta száraz líraiság jellemző, ezt itt-ott egy-egy személyes beszámoló szakítja meg. Például azé az üzemi munkásé, aki nemrég balesetközeli élményt élt át, amikor majdnem felrobbant az egyik reaktor.
Végül egy svájci film egy másik problémára hívja fel a figyelmet. Az Utazás a világ legbiztonságosabb helyére egy kontinenseket átszelő nyomozással annak jár utána, hogy mit kezdünk azzal a töméntelen atomszeméttel, ami még több százezer éven át sugároz, és végleges elhelyezése jelenleg az egész világon megoldatlan.
