Hohó, mi már tavaly megmondtuk, mert a szemünk élességével csak a Sally Hawkins iránti rajongásunk vetekedhet, hogy a kis bicebócákra és bájos együgyűekre szakosodott színésznőben maga Amélie született újjá, és mivel a nagy elmék azonos rugóra járnak, Guillermo del Toro élt is a Hawkinsban túltengő, szívszaggató Amélie-potenciállal. Ám mivel az eredeti Amélie-t egyszer már leforgatták, új köntöst kellett találni a bűbájos ártatlanság törékeny szobrának. Mindez meg se kottyanhatott Del Torónak, aki sokszor bebizonyította, hogy ha csak teheti, gyermeki örömmel turkál a régi, olcsó (tehát klasszikus) szörnyfilmek panoptikumában. Az Oscarra esélyes alkotói folyamat során Amélie-ből néma takarítónő, bocsánat, hogy is lehetünk ilyen érzéketlenek, szóval, csupa szív néma takarító kisasszony lett, aki nemcsak máshoz, de magához is bájosan nyúl, és akit megannyi csupa szív kisebbség, egy kedves meleg, macskatartó művészember és egy kedves fekete takarító kollegina vesz körül. Meg a vörös veszedelem, mert ez a 60-as évek és Amerika, ahol egy szupertitkos létesítményben, ahová csak szovjet kémeknek, néma takarítónőknek és az örök gonosz
Michael Shannonnak van bejárása, épp egy jó szándékú, a néma takarítónők iránt könnyen elérzékenyülő vízi szörnyet készülnek a hidegháború oltárán feláldozni. Ha ez így soknak tűnik, az azért van, mert az is, akárhányszor mondják is el, hogy ez csak mese, méghozzá nemes mese, mert arra tanít, hogy szeressük szörnyfelebarátunkat, a másságot, a régi filmeket (lásd A fekete lagúna szörnye) és a Filmakadémia tagjait.
Forgalmazza a Fórum Hungary
