Hogy mi az a frankofón zene? Kézenfekvő volna azt mondani, hogy francia, franciául énekelt zene. A frankofónia fogalma azonban kiszélesedett, nem is csupán kulturális tartalmat hordoz. A frankofón országok szervezetében az egykori francia gyarmatok mellett ott találjuk például Görögországot, Romániát, Grúziát, de még Moldáviát is, olyan országokat, amelyek saját kulturális hagyományaik között büszkén tartják számon a francia kapcsolatot. Megfigyelőként pedig jelen van az egész Kelet-Közép-Európa, beleértve Magyarországot is, holott hát enyhén szólva is.
De nem is a nyelvet beszélők arányszáma a lényeges, inkább az identitás-közösség, ennek a lényege pedig ha valamiben, egyfajta kulturális sajátszerűségben fogalmazható meg, ami a vérfranciák számára szembeszegülést jelent az angolszász hegemóniával, másoknak egyszerűen csak a különbözés meg a sokféleség örömét. A mostani világzenei koncertsorozat programja mindenesetre egyértelműen ezt az utóbbi üzenetet hordozza. Már csak azért is, mert az utóbbi két évtized francia zenei élete éppen hogy a külső hatások befogadása következtében vált színessé, izgalmassá, külföldön is keresetté.
Franciaországban a világzene ma egyfajta lázadó idealizmushoz, balos radikalizmushoz áll közel. A szerény hétköznapi hedonizmus, az önmegvalósítás, a kisközösségek értékei mentén fogalmazódnak meg a dalszövegek, de még az életformaminták is, szemben állva mindazzal, ami felülről jön, ami uniformizál, amibe nincs beleszólás, ami kényszerű. Mindebből persze mi csak a felfokozott hangulatot, a néha el-elmélázó derűt érezzük majd a Művészetek Palotájában.
*
A Magyarországon már többször is megfordult Les Hurlements d'Léo (május 17.) évszázados kocsmazenei alapokra építi a maga keverék stílusát, szinte a Renoir-képek kertvendéglői hangulatát idézi föl egy-egy daluk. Ez aztán a legharsányabb, vad és már messze nem "franciás", nyers lendületbe csap át tapasztalataink és várakozásaink szerint. A bordeaux-i zenekar előtt, ugyanazon az estén lép fel a közel 80 éves Maurice El Médioni. Az algériai (oráni) zsidó zenészcsaládban született zongorista kiskamaszként érte meg a világháborút és az amerikai katonák felbukkanását Észak-Afrika egyik legeurópaibb városában. A családi háttér dacára autodidakta volt, és bárzongorista őstehetségként magába szívott minden zenei stílust, amihez csak hozzáfért. A háború után Párizsban nappal szabóként dolgozott, esténként zenélt, aztán egyre jobban kihátrált a muzsikuslétből, ahová később régi ismerősei csábították vissza. Közben tovább költözött Marseille-be, és igazából a nyugdíjas évek hozták meg számára az elismerést: 1997-ben jelentette meg első lemezét, a Café Orant, ami aztán nemzetközi siker lett. A második felvétele kétéves, ezen kubai zenészek kísérik énekét és zongorajátékát. Andalúz ízekkel ötvözött, franciás hangulatú észak-afrikai zenét hallunk majd tőle.
A frankofón Fekete-Afrikát a guineai Ba Cissoko (május 25.) képviseli a fesztiválon - számos nagy hírű nyugat-afrikai zenésztársához hasonlóan régi énekmondó grió család sarja. Stílusa annyiban különbözik a többiekétől - bár ez sem unikum -, hogy négytagú együttesével bátran kihasználja az elektronika kínálta lehetőségeket, ami a szokottnál keményebb hangzásvilágot körít a jellegzetes húros hangszer, a kora határtalan dallamhabzása köré, és ezt a másik korás a torzítottan zengő végletekig fokozza. Hogy a dalok között lesz-e francia nyelvű, azt meg nem mondom, a frankofónia Ba Cissoko esetében leginkább azt fedi, hogy az együttes tagjai egy idő óta Marseille-ben élnek.
A Lo'Jo (május 26.) születésekor a világzene kifejezés még nem is létezett. Az együttes négy éve már fellépett a Szigeten. Vezetőjük, Denis Péan akkor az érzelmek, a képzelet szerepét hangsúlyozta zenéjük meghatározó elemeként. A Lo'Jo lényegében minden stíluselemet magába fogad, a legváltozatosabb népzenei hagyományoktól a friss elektronikus megoldásokig. Hol franciául, hol spanyolul, vagy éppen a nyugat-afrikai nomád tuaregek nyelvén énekelnek, két énekesnőjük pedig egy kitalált, nyers halandzsanyelvet használ. Különös, egyszer lebegően misztikus, máskor erőteljes, de valahogy mindig emelkedett, nagyon kiművelt, lélekbe markoló zenét játszanak.
A zárókoncert különleges keverékkel szolgál. Az Erik Marchand Quartet (június 2.) a breton és a kelet-európai roma zene házasításával hozott létre egy olyan, új műnemet, amit akár tradicionálisnak is hihetnénk, ha nem ismernénk a gyökereit. Mivel élő francia népzenei hagyományok nincsenek - a franciaság mint olyan maga is viszonylag kései kreáció, a központosító politika szülötte -, a különféle kulturális gyökerek az egyes régiókhoz kötődnek. Bretagne kelta zenei hagyományait a hetvenes évek óta élesztgetik a helyi kötődésű zenészek, köztük Erik Marchand, aki egy idő után szélesebb körben is elkezdte keresni a lehetséges illeszkedési pontokat más kultúrákkal. Így jutott el egészen Délkelet-Európáig, és az itteni roma zenéig - a találkozás eredményét a tavalyi Szigeten már hallhattuk. A kissé búskomor, levegősen tiszta breton dallamok az erőteljes fűszerezéssel felpörgetve egyszerre nyújtanak szokatlan és otthonos élményt.
