A maszkos szuperhősöket felvonultató képregényfilmekben egy dolog egészen biztosan másképp van: míg az amerikai tömegfilmben általában a vetkőzés problematikus, az efféle adaptációk legkényesebb pontja mindig az, amikor a ruha a főhősre kerül. Kritikus pillanat, ott dől el minden. Mert az élénk színekkel megrajzolt oldalakon nem gáz a harsány cicanadrág meg a farsangi maszk - de ugyanez a vásznon? Oké, hogy tömegfilm, mégis kész röhej. Az ügyesebb versenyzők ilyenkor ravaszkodni próbálnak: Bryan Singer az X-menben például dögös fekete bőrrucikra cserélte a csapat mégoly emblematikus tarkabarka hacukáit, a legbizarrabb azonban Christopher Nolan két évvel ezelőtti metódusa volt, aki a Batman: Kezdődik! vége felé, a beöltözés után alig győzte rejtegetni a főhőst a nézők szeme elől. Csupa tévút, mondanom sem kell. Hiszen egyvalami számít csupán: a környezet, amelyben a jeles hérosz tevékenykedni kényszerül. Az atmoszféra, a miliő. Ezt, a kontextus hallatlan fontosságát, a sikerképregények adaptálói közül mintha egyedül Sam Raimi értette volna meg. Az ő Pókember-filmjeiben a helyére kerül minden: elég egy pillantás a szereplőkre, elég meghallgatni, ahogyan a fiú a lányhoz szól, máris nyilvánvaló, hogy valahol meseországban járunk. Az a redakció, Peter Parker munkahelye is milyen már... Mint a tágabb helyszín: Parker városa részleteiben erősen emlékeztet ugyan földi mására (New York), de bolond az, aki ezt a cityt a térképeken, nem pedig azon a polcon keresi, ahol a fabulákat tárolják. Így aztán, amikor Peter először feszíti bele testét kék-piros munkaruhájába, a néző már mindent ért: ja, ez egy ilyen világ. Az sem volna kirívó, ha beszélő farkast vagy táncoló kiscsészét látnánk. Meg vagyunk véve.
Ezzel persze még csak azt állítottuk, hogy Raimi valamit kétségtelenül jobban tud képregényező versenytársainál - de nem csupán arról van szó, hogy ő volna a vakok élén menetelő félszemű király. A Pókember első két epizódja ugyanis az utóbbi öt év tömegfilmes termelésének egészéből is kimagasodik. Két kis gyémánt félkrajcár a popcorndombon, s ezért pontosan ugyanaz szavatolt, mint ami harminc évvel korábban Spielberg Cápájának nagyszerűségéért is: a szellemdús többlet, amit a rendező a kötelező körökön (szerelem, harc és még egy kis harc) túl a vászonra csempészett. Ott van mindjárt a hangütés. Az első két pókfilm mert és tudott bájos lenni: naivnak kétségtelenül naivak voltak, de csak ritkán ostobák, és mindvégig meghatóan kedvesek. Elszorul a szív, annyira ártatlan, amikor Peter pókmászásban odakúszik szerelméhez a maga szőtte hálóban a föld felett, pedig máskor ezeknél a részeknél szoktunk kifordulni a moziból - nekem ez a remek kép (a kettesből) a kedvencem, de Raimi nem csak ennyit tudott: mindkét részben sikerült egy-egy felejthetetlen nagyjelenetet is összehoznia. Vagyis hát, a második rész metrószerelvényes viadaláért nem tenném tűzbe a kezem, mert az efféle látványosságokat gyakran kikezdi az idő, viszont az a csók az elsőben alighanem tényleg örök. Lógva fejjel lefelé egy tetőről az esőben: klasszabb mozicsókot azóta sem láttam.
Nagy dolgok ezek, és akkor még adorálhatnánk a rendező teljesen hülye kamaszhumorát is, de én inkább azt emelném ki, ahogyan a múltjára emlékezik. Mert amíg a mai mezőny másik jelentős kasszarobbantójának, Peter Jacksonnak inkább csak az életrajzából derül ki, hogy pályáját filléres horrorokkal indította, addig Raimi a Pókember 2. kellős közepébe tökéletes trash-etűdöt hímzett az összes szükséges rekvizitummal: szélsebes zoomok, láncfűrész, tisztára, mint a Gonosz halottban, már csak a baltával levágott kézfej hiányzott (nekem). Lehet persze, hogy az ilyesmit csak kevesen élvezik, a stílustörés azonban feltűnik mindenkinek. Elidegenítő effektussal jönni egy végeredményben gyerekfilmben - szerintem eléggé vagány.
Meglepetéssel voltaképpen ez a harmadik eresztés is szolgál, elvégre teljesen elképesztő, hogy egy gigászi költségvetésű látványmoziban éppen az akciószekvenciák kerüljenek kisebbségbe. A vonatkozó jelenetek rövidek, mint a gyufaszál, s bár jobbára hozzák ugyan, ami a digitális képalkotás terén ma elvárható, a spiritusz fájóan hiányzik belőlük; sorsuk így - talán a záró King Kong-parafrázist leszámítva - az azonnali feledés, nem egyéb. A rémesen hosszú menetidő ellenére nem maradhatott elég perc rájuk, mert a Pókember 3.-ban nem csupán egy, hanem egyenesen négy (!) ellenfél szakad a hérosz nyakába, s a gonoszokat persze föl kell vezetni mind, márpedig az előtörténet elbeszélése minden képregényfilm közismerten legunalmasabb része. Amúgy meg ismétlünk derekasan. Az eddigi részek westernsémája (új seriff van a városban, aki akkor is megmenti a közösséget a bűnözőktől, ha a múlt héten még a kiközösítése volt műsoron) csupán annyiban módosul, hogy a seriffet megkísérti a sötét oldal, de ami ebből kikerekedik, mély sajnálatunkra nem több óvatos (és persze: rövid) sétánál a halványszürke zónában. Ami pedig a magánéleti kavarásokat illeti, azok olyanok, mint a változatlan szereplőgárdás tévésorozatok sokadik évadjaiban: a lehetőségek jócskán kimerültek. Az érdekes nosztalgiából meg már csak Bruce Campbell maradt, bár az ő ripacskodása legalább megbízhatóan zseniális.
Filmünk leginkább figyelemre méltó vonása így eléggé elkeserítő módon a nem is túl diszkrét nőgyűlölet. Míg a képregényfolyamban Mary Jane és Gwen Stacy két nagyszerű (okos, szellemes, erős és persze tündérszép) nőalak, a vásznon megdöbbentően cudar sorsuk van: MJ szürke kisegér, és az is kiderül róla, hogy halál tehetségtelen (a Broadwayről egy krimóba bukik alá), Gwen pedig, már bocsánat, egyszerűen egy ostoba liba.
Kár értük, és végképp kár a humor és a szenvedély kikopásáért: a csodálatosan ortopéd musicalbetétet leszámítva a Pókember 3. azt a csüggesztő történetet meséli el, amelyben egy korábban sziporkázó tömegfilmrendező hirtelen elveszíti az érdeklődését. De azért reggelente blokkol, letudja a melót. Jobban unja az egészet még nálunk is.
Forgalmazza az InterCom
