Első lemezét az újvidéki Új Symposion folyóirat adta ki, akkor hallottam először a zenéjét. Azóta történt velünk ez-az, szinte eltűnt a bakelitlemez, hogy csak a jelentősebb eseményeket említsem. Boris Kovac a háború és a mozgósítások elől Olaszországba menekült, onnan két és fél évre Szlovéniába költözött, elkezdett utazgatni, munkát kapott Ausztriában is. Aztán visszaköltözött Újvidékre.

Magyar Narancs: Miért mentél vissza? Újvidéken jobb dolgoznod?

Boris Kovac: Természetesen ott érzem magam a legjobban, ott van legtöbb okom alkotni. Ugyanakkor a visszatérés egy rendkívül nehéz helyzet elfogadásával is járt. A gazdasági és persze a politikai helyzet következtében a lehetőségek minimálisak. A Soros Alapítvány kivételével nincs független kultúrfinanszírozási forrás. Szerencsére nagyon jó a zenekarom, kiválóak a zenészek. Kialakítottam a mikrorendszeremet, és ez teszi lehetővé számomra a munkát.

MN: Elhagyod-e Újvidéket, ha nem tör ki a háború?

BK: Nem. A háború előtt utaztam, koncerteztem külföldön, de nem volt késztetésem távozni: emigránsként éreztem magam otthon és bárhol a világban egyaránt. Ugyanakkor a Vajdaság számomra roppant fontos kulturális és földrajzi közeg, semmiképpen nem találtam volna fontosnak, hogy elmenjek. A háború előtt dolgoztam magyarokkal és olyanokkal is, akik hozzám hasonlóan vegyes házasságokban születtek. Anyám szerb, apám magyar, én tehát tipikus vajdasági termék vagyok - vagy melléktermék, ahogy vesszük. És ez számomra a vajdasági kultúra legértékesebb tulajdonsága. Bevallom, Olaszországot, Szlovéniát és Ausztriát sokkal szűkebb, egysíkúbb kulturális közegnek éltem meg, nem éreztem a különböző mentalitások párbeszédét. Mert számomra ez az alkotói hangulat előfeltétele.

MN: Használod is ezeket az elemeket, a Balkán tangó című szerzeményben, például...

BK: A zenémben szintetizálom a különböző hatásokat, mindet, ami körülvesz: a magyart, a románt, a szerbet és a vajdaságit, amelyik eleve egyfajta keverék. Vonz a török zene, a Közel-Kelet zenéje; inkább keleti embernek érzem magam, mint nyugatinak. A legkülönbözőbb formákból tanultam, megkíséreltem elegyíteni a tapasztalatokat, amikben részem volt. Foglalkoztam jazzelemeket tartalmazó improvizatív zenével, progresszív art-rockkal, kamarazenével. A térség rám ösztönzően hat. Mindig valamilyen kelet-nyugat irányú hatások között állok, keresem a megfelelő egyensúlyt.

MN: Hogyan született a Ritual Nova?

BK: A Ritual Nova eleinte egy multimediális együttes volt, a zene volt a színpadi kifejezés alapja, és voltak különböző vizuális elemek is. Most ez kizárólag zenei formáció, az elnevezést pedig megtartottam, mert nem találtam definíciót, amelyik pontosabban jellemezné törekvésemet: megkísérelni modern környezetben újraértelmezni a rituálét.

MN: Az első Ritual Nova-lemez az Új Symposion folyóirat mellékleteként jelent meg. Tudtál a folyóirat körüli politikai történésekről?

BK: Valamit hallottam ugyan, de én az újvidéki kulturális élet abszolút marginális figurája vagyok, soha nem fogadtak el teljesen sem a magyar, sem a szerb körök.

MN: Miért?

BK: Talán a származásom miatt, talán azért, mert nincs tehetségem ahhoz, hogy nemzeti alapon szerveződjek - bár távol áll tőlem, hogy semmibe vegyem a nemzeti hovatartozás érzését. Csupán arról van szó, hogy belőlem hiányzik; én egy kulturális térséghez érzem magam tartozónak. Jugoszlávnak éreztem magam, úgy véltem, ez a meghatározás jól kifejezi a bennünk lévő különbségeket. Ami az Új Symposiont illeti, hallottam valamit az ügyről, de nem ismertem az előző vezetést - idősebbek voltak nálam. A következő szerkesztőség pedig kész volt kiadni a lemezemet. De velük sem volt közelebbi kapcsolatom.

MN: Egyrészt kölcsönhatásokban gazdag közegként jellemzed a Vajdaságot, másrészt azt mondod, hogy nem fogadtak be sehol. Nem gondolod, hogy egyszer újra kell fogalmaznunk a volt Jugoszláviáról - az időnként idealisztikus, egészséges kulturális közegről - alkotott képet?

BK: Sajnálom, hogy Jugoszlávia mint utópia csak részben volt eredményes, hogy a gyakorlatban bebizonyosodott, egy ilyen ország nem maradhat meg realitásnak. Persze a háború előtt is voltak nemzeti feszültségek, és ez számomra feloldhatatlan ellentmondás volt. Nagyon sajnálom, hogy sok magyar értelmiségi elment, de tudni kell azt is, hogy számtalan szerb értelmiségi is elhagyta Jugoszláviát. Egyformán elleneztük a nacionalista hisztériát, és minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megállítsuk. A történelemnek azonban egyéb szándékai voltak.

MN: Ösztönöz az ott uralkodó nehéz, időnként hisztérikus és gyakran lehetetlen állapot?

BK: A munka menekülés: ezekben az években többet dolgoztam, mint valaha, és termékenyebb voltam, mint valaha. Nem sajnálom, hogy elmentem és átéltem azt, amit. Ez egy kihívás volt, amiből győztesként kerültem ki, elsősorban önmagammal szemben. Nem könnyű elviselni a feszültséget, a káoszt és a nyomást - kiút nincs, az ember viseli a sorsát és szembesül az igazsággal. De hitelesen kell élni. Számomra ez a zene, a zenével való foglalkozás értelme: a hangjegyek önmagukban nem érdekelnek. Soha nem esztétikai okokból vagy bizonyítási kényszerből zenéltem, hanem mert ez a médium áll legközelebb hozzám, evvel bánok a legjobban.

- emjé -