Magyar Narancs: A talányos cím egy "botrányos remekműre", A szőnyeg mintája című Henry James-novellára utal, amit a Holmi 2004. szeptemberi számában olvashattunk először magyarul, Szabó Szilárd fordításában. James írása lezáratlan, és az a te róla készült elemzésed is. Nekem azt sugallja a könyved címe, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, ha egy műhöz, szerzőhöz, bármilyen irodalmi, esztétikai problémához közelítünk.
Angyalosi Gergely: Nem is annyira óvatosságra int James novellája, mint inkább a rögzült elemzési stratégiáknak az állandó felülvizsgálatára, megváltoztatására késztet. Az én címem egyébként két James-cím kontaminációja, utal A csavar fordul egyet című műre is. A szőnyeg mintája abban különbözik a 19-20. századi próza jelentős részétől, hogy másfajta interpretációs eljárást igényel. Az elemzők többségét, általában engem is akkor kezd el érdekelni egy mű, ha van benne valami titok, amit meg kell fejteni; az olvasás, az elemzés a titok megfejtése. Ez a novella azt mutatja meg, hogy ez nincs feltétlenül így. Titok itt is van, de nincs megfejtése. Az írás eloszlatja azt az illúziónkat, hogy a titok megfejthető, s hogy a megfejtés által valamilyen igazsághoz kerülhetünk közelebb. Szó nincs az irodalom hagyományos felemelő funkciójáról! Viszont közel kerülünk a saját életünk labirintusához, arra jövünk rá - így kimondva persze ez elég közhelyes -, hogy a saját életünk, személyiségünk, kapcsolataink titkait sem tudjuk megfejteni, de ez talán nem is baj.
MN: Mikor találkoztál ezzel a novellával?
AG: Még egyetemistakoromban, a hetvenes évek elején. A címe vonzott rettenetesen. Van-e a szőnyegnek mintája, vagy csak én látom bele? Az-e a mintája, amit belelátok?
MN: Fiatalon ez az írás egy kezdő kritikusnak akár a kedvét is szegheti.
AG: Értelmezheti úgy, hogy ennek az interpretációs játéknak az égvilágon semmi értelme. Szerencsére én nem ezt a konklúziót vontam le belőle.
MN: Nem hendikepes kicsit az effajta utalós címadás? Az egyik előző kötetedé is ilyen: A költő hét bordája, aminek megértéséhez egy Kálnoky-verset kell ismerni.
AG: Voltak kételyeim. De mindkettőben van szokatlanság, figyelemfelkeltő jelleg. Tény, hogy A minta fordul egyet kicsit tudálékos is, de az előszóban rögtön megmagyarázom. Az irodalom ilyen-olyan megközelítéseinek mindig vannak különböző mintái, de ezek folyvást fordulnak egyet, hisz az irodalomértés történeti képződmény. Aki irodalomtörténet- vagy kritikaírásra adja a fejét, annak szüksége van valamiféle történeti tudatra, kell tudnia, miféle mezőnybe áll bele, amikor megírja az első "reckóját". Érzékelnie kell a szellemi teret, aminek van egy diakrón tengelye is - különben csak rokon- vagy ellenszenves pályatársakat, szerzőket és szerkesztőket fog látni. Létezik egy tradíció, amelyikben akkor is benne mozgunk, ha nem veszünk róla tudomást.
MN: Az irodalomtörténeti rész kitüntetett alakja Ignotus, akiről 2007-ben önálló köteted is megjelent, a kevésbé rejtélyes Ignotus-tanulmányok címmel. Szirák Péter Pályák emlékezete című 2002-es kötetének veled készült interjújában elárulod, hogy Ignotus kicsit példakép is számodra. Miért?
AG: Például azért, mert elméletileg is nagyon érzékeny volt - pedig akkoriban a szó szoros értelmében vett irodalomelmélet Magyarországon még nem létezett, az talán a szellemtörténeti iskolával kezdődött el. De az ő korában is volt az irodalomtörténetnek egyfajta önreflexív tudatossága, ezért is került rögtön szembe Horváth Jánossal. Ignotus nagyon sok teoretikus problémát fogalmazott meg esszéisztikusan. Hiányoztak belőle az előítéletek, szellemileg bátor volt, sőt vakmerő. Én is azt az irodalmárkodást tartom rokonszenvesnek, amelyik nem akarja ráerőszakolni a maga megállapításait senkire, de van egy nézetrendszere, egy ízlése, amelynek a korlátait állandóan feszegeti. Maximális nyitottságra törekszik, miközben tudja, hogy teljesen nyitott nem lehet senki. Alázattal közelít a műhöz. Ez a mentalitás nem olyan gyakori, és ezt láttam én meg Ignotusban.
MN: "Nem osztom nézetemet" - mondta Ignotus, s ezt is kijelentette: "A művészetnek csak egy törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni."
AG: Az első jópofa kávéházi duma, hisz' harciasan osztotta a saját nézetét, belement mindenféle vitákba, sokan meg is gyűlölték. Azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen azonos azzal az aktuális véleménnyel, amit éppen, netán egy vita hevében, megfogalmazok, fenntartom a változtatás jogát. A másikról hosszabban írok az Ignotus-könyvben: nem szabad a tartalmi célkitűzések alapján megítélni egy művet. Ignotus korában probléma volt a morális ítélkezés, az, hogy lehet-e egyáltalán az irodalomnak bizonyos témákkal foglalkoznia. Szerinte az esztétikai érték számít. Így került vitába például a nemzetkarakterológia képviselőivel, akik azt mondták, a magyar irodalom attól jó, hogy magyar. Szerinte meg attól, hogy irodalom.
MN: Egy kritikusnak feltétlenül szüksége van elméleti tudásra? Nem lehet ez olykor akár még hátrány is?
AG: A valódi tudás sosem hátrány. A megemésztetlen vagy a félig megemésztett teoretikus abrakadabra lehet csak hátrány, amit valaki megpróbál beépíteni az írásaiba. Nem mondom, hogy ennek vagy annak az iskolának a követése kötelező, egyáltalán, hogy valamelyik iskola követőjeként kell elindulni, de az irodalmi mű létezésmódjával tisztában kell lenni, különben azt sem tudom, miről írok. Ma már nehezen takarítható meg az elméleti tájékozottság. A kritika nem ösztönös műfaj, ha van is benne része az intuíciónak.
MN: Te sorolod magad valamilyen iskolához?
AG: Nem; lopkodok innen-onnan. Persze megvan a magam története. Egyetemistakoromban a strukturalizmus volt uralkodó, később a szemiotika húzott magával egy darabig, de ezt a húzást szerencsére más hatások ellensúlyozták.
MN: Legeza Ilona a késő strukturalista és a korai posztmodern elméletek metszéspontján helyez el. Ez elfogadható számodra?
AG: Nem tudom, hogy a késő strukturalizmus mihez képest késő, és a korai posztmodern mihez képest korai. Szoktak emlegetni posztstrukturalizmust, neostrukturalizmust is - ezek mind vitatott kategóriák. Mindenesetre vannak megközelítési elvek, amik a strukturalizmusból jönnek, s amiket én nélkülözhetetleneknek tartok. Ezt vállalom. Amennyire tudjuk, hogy a posztmodern mit jelent, annyira én rokonszenvezem vele. Szerintem van posztmodern - akadnak, akik szerint nincs.
MN: Én eklektikusnak, ha úgy tetszik, koherensen eklektikusnak nevezném a nézetrendszeredet. Mondhatnám azt is, interskoláris vagy.
AG: Vállalom az eklektikusságot. Visszautalhatnék Ignotusra: minden olyan nézetrendszer eklektikus, amelyik nem sziklaszilárdan jelöli ki a saját határait, körvonalait, hanem folyton változtatja őket.
MN: Ez fiatalkori eszményednek, az állandóan változó, alakuló személyiségnek is megfelel, amiről Szirák Péter említett kötetének veled készült interjújában beszélsz.
AG: Ez ösztönös elképzelés volt. Fiatalon, a húszas éveim elején még igen keveset tudtam a világról. A barátaimmal viszont sokat vitatkoztunk arról, hogy létezik-e még szubjektum, s ha igen, hol vannak a határai. A "Ki vagyok én?" kérdése minden fiatalt izgat.
MN: A változás, megújulás szükségességét ma, jócskán túl a húszas éveiden is vallod?
AG: Igen, de jóval nehezebben tudnám elviselni, ha mindig minden változna. A saját lehetőségeink nem végtelenek, sőt nagyon is behatároltak, de az embert azért izgatja, mi lehet még vele. Balett-táncos már aligha leszek, de szellemileg akármi történhet még velem, s erről nem szívesen mondanék le.
MN: Roland Barthes és Jacques Derrida meghatározó figurák a számodra, az új kötetben is tanulmányokat szentelsz nekik. Megfogalmazható-e, amit tőlük tanultál? Egységes nézetrendszert, pontokba szedhető, tanítható módszert aligha, hisz azt egyikük sem hagyott örökül.
AG: Épp az ellenkezőjét lehetett tanulni mindkettőjüktől, noha két igencsak különböző egyéniségről beszélünk.
MN: Jóban voltak egymással?
AG: Nem. Ismerték egymást, de azt hiszem, nem nagyon voltak érzékenyek a másik gondolataira. Derrida egyszer elmesélte nekem, hogy hosszan beszélgetett Barthes-tal, és nem nagyon értette, mit akar mondani. Két külön világot alkottak, és a nagyon markánsan különböző világok nehezen fogadják be egymást. Ennek ellenére Derrida szép cikkben búcsúztatta Barthes-ot. A 78/79-es párizsi ösztöndíjam idején járhattam Barthes előadásaira a Collége de France-ba. Akkoriban találkoztam Goethe Eckermann-nak Winckelmannról mondott mondatával: ha olvassa, nem tanul tőle az ember, de válik valamivé. Barthes-tól nyitottságot és alakulóképességet lehetett "tanulni". Derridánál ugyancsak arról van szó, hogy az ember ne a nagy metafizikai rendszerek szerint lássa a világot, hanem szabadon reagáljon rá. ' egyébként nagyon kedves, mindenkire odafigyelő ember volt.
MN: A költő hét bordája bevezetőjében azt írod, tágabbnak látod a kritikusi pályát a puszta műbírálat területénél.
AG: Egy jó kritika önmagában megálló mű; elszakad attól, amiről szól, autonómmá válik. Egy jó recenzió komoly szellemi teljesítmény. Egy jó bírálat ugyanúgy a létről szól, mint az irodalmi mű. Teremt magának egy önálló szférát, ami nem azonos annak a műnek a szférájával, amire támaszkodva megszületik.
MN: Hivatásos olvasóként - hogy Barthes-nál maradjunk - képes vagy még érezni "a szöveg örömét", tudsz-e meghatódni, felháborodni, nevetni?
AG: Úgy érzem, igen, bár az életvitelszerű olvasás, az, hogy el kell olvasni valamit, rossz hatással van erre a képességre.
MN: Rengeteget kell olvasnod. Hogyan, mikor teljesíted a penzumot?
AG: Nincs olyan illúzióm, hogy teljes egészében követni tudom a mai magyar irodalmat. Évente több száz könyv jelenik meg, senki sem up to date. Nappal olvasok, ha írnom kell valamiről, akkor jegyzetelek is. Az elalvás előtti áldott állapot a luxusolvasmányoké: amiket nem kéne "kötelezően" olvasnom, de érdekelnek.
MN: Mely művek hatottak rád nagyon?
AG: Igazi nagy élményem volt például Bodor Ádám Sinistra körzete. Megismételhetetlen remekmű.
MN: Remekmű - szabad ilyen tudománytalan szót használnia egy komoly kritikusnak?
AG: Már régen nem izgat, mit szabad, mit nem. Az egyetlen kritérium számomra, hogy van-e interpretáció az ilyen minősítések mögött, ami hitelesíti őket. Ritkán írtam le, hogy valami zseniális, hogy remekmű, de néhányszor igen - és nagyon jólesett leírnom.
