"Woody Allen elárult engem" - Charlie Kaufman forgatókönyvíró, rendező

  • Kriston László
  • 2009. szeptember 3.

Film

Éppen tíz éve, hogy befutott első (!) játékfilm-forgatókönyvével (A John Malkovich-menet). Rendezői bemutatkozása, a Kis-nagy világ e héten jelenik meg DVD-n nálunk. A Lididó, az Adaptáció, az Egy makulátlan elme örök ragyogása ötvenéves Oscar-díjas szerzőjével a Szarajevói Filmfesztiválon találkoztunk.

Éppen tíz éve, hogy befutott első (!) játékfilm-forgatókönyvével (A John Malkovich-menet). Rendezői bemutatkozása, a Kis-nagy világ e héten jelenik meg DVD-n nálunk. A Lididó, az Adaptáció, az Egy makulátlan elme örök ragyogása ötvenéves Oscar-díjas szerzőjével a Szarajevói Filmfesztiválon találkoztunk.

*

Magyar Narancs: Furcsa cím: Synecdoche, New York - mit is jelent?

Charlie Kaufman: A synecdoche az, amikor a részt használjuk az egész meghatározására. Például azt mondjuk a rendőrre, hogy ő a törvény, holott nem az, csak a képviselője. Aztán van egy Shenectady nevű város New York államban, ami hasonlóan hangzik. A film eleje itt játszódik.

MN: Forgatókönyvíróként ültél a rendezői székbe. Hogy nyílt lehetőség rá?

CK: Amy Pascal, a Sony stúdió vezetője eredetileg arra kérte Spike Jonze-t és engem, hogy írjunk neki egy horrorfilmet. De nem volt kedvünk. "Akkor írjatok azt, amit akartok!" Mire elkészültem a forgatókönyvvel, Spike már le volt kötve egy másik projektre. Én viszont nem akartam várni, Amy beleegyezett.

MN: Mik a legnagyobb nehézségek a rendezésében?

CK: Hogy tizenhét órás munkanapokat kell végigszenvedni! Philip Seymour Hoffman a történet nagy részében maszkot visel. Mindennap négy órába telt, mire felrakták az arcára. Ezért a munkaideje is egyre később kezdődött. Hétfőn reggel hatkor beült a sminkszobába, s tízkor kezdhettük a forgatást. A szakszervezeti előírások értelmében a forgatási napok között tizenkét óra szünetnek kell eltelnie. Tehát nem lehetett mindennap tízkor kezdeni vele. Péntekre már délután hatkor tudtunk csak startolni. Az aznapi forgatást szombat reggel hatkor fejeztük be. Egynapos volt a hét végi pihenőnk. Ez így ment negyvenöt napig. A kényelmetlen időbeosztás miatt egyre több ember érezte magát egyre kevésbé jól. Mégis sokat tanultam a rendezésből. Talán újra megpróbálom.

MN: A film főhőse színházi rendező. A rá oly jellemző letargia és haszontalanságérzet mintha önéletrajzi lenne...

CK: Kötelességemnek érzem, hogy az összes szereplőmbe belehelyezzek valamit önmagamból. Nem tehetem meg, hogy kihagyjam magam a művemből. Képtelen vagyok bármi olyasmit prezentálni, ami túl van az érdeklődésem és tapasztalásom terein.

MN: Az Adaptációba beleírtad, hogy még egy éttermi munkamegbeszéléstől is kiver a veríték. Ilyen neurózissal hogyan lehet egy egész stábot irányítani?

CK: Engem az is stresszel, ha el kell kísérnem a filmemet egy fesztiválra. Ez nekem sok. De most már lényegesen könnyebben mozgok az emberek között. Várakozásaimon felül teljesítettem mint rendező: történt ugyanis, hogy a forgatás előtti évben Meryl Streepet rendeztem színpadon egy "hangdrámában", ahol a szereplők nem játsszák el a cselekményt, hanem ülnek a színpadon, szövegkönyvvel a kezükben. Két évvel korábban már attól kivoltam, hogy beszélnem kell vele. ' mindig ragaszkodik hozzá, hogy személyesen is megismerkedjen az alkotókkal, mielőtt elvállalja a filmjüket, jelen esetben az Adaptációt. Mára kellőképp legyőztem a szégyenlősségem ahhoz, hogy képes legyek beszélgetni vele, sőt instrukciókat adni neki. Az, hogy hallgatott is rám, jócskán növelte az önbizalmamat.

MN: Két egyedi látásmódú videoklip-rendező, Spike Jonze és Michel Gondry vitte sikerre az írásaidat. Tanultál tőlük?

CK: Pontosan nem tudnám megmondani, de pusztán azzal sokat szed fel az ember, hogy nézi a filmkészítés folyamatát - bár éppen a forgatáson bámészkodva érzem úgy, hogy a legkevésbé van jogosultsága a jelenlétemnek, kolonc vagyok, aki egyszerűen útban van. Mert sokkal több teendőm van az előkészítés során, a szereplők kiválasztásánál és az utómunkában.

MN: Új filmedben felépíted New York mását.

CK: Mindig izgattak a mesterségesen létrehozott valóságok. Örömömet lelem a létrehozásukban és a lerombolásukban. Pénzünk persze nem volt arra, hogy hatalmas díszletmonstrumokat emeljünk. Sok közülük számítógépes trükk. Még így is kész rémálom volt kezelni a meglévő díszleteket a maguk fizikai valójában.

MN: Érdekes, hogy Gondry önmagától is olyan vizuális gegeket talál ki, mint amilyeneket te szoktál. Két utolsó filmjét (Az álom tudománya, Tekerd vissza, haver!) akár te is írhattad volna.

CK: Sok hasonlóság van köztünk. Nem a legkönnyebb munkatárs, de nekem sikerült jól kijönnöm vele.

MN: Előszeretettel kutatod a mélytudat bugyrait. Olvasod az emberi tudatról szóló szakirodalmat?

CK: Igen, de nem szerepel kitüntetett helyen az olvasmányaim közt. Íróként alapvetően a benső történései érdekelnek, amik az ember tudatában mennek végbe. Szeretem nyitva hagyni a történetet és a motívumok jelentését, hadd morfondírozzon rajta a néző. Ki nem állhatom, ha a film végén meg kell mondani neki, hogy mit gondoljon a világról. Ha valaki azt keresi, mi az élet értelme, ne hozzám forduljon.

MN: Az Adaptáció eredetileg Susan Orlean regényének moziváltozata lett volna. Nem ütköztek meg a stúdiónál a merészségeden, hogy mi mindent írtál bele?

CK: Egy tapodtat sem haladtam az írással. Elhatároztam, hogy az írásképtelenségemet is beleviszem a sztoriba. Vagy tetszeni fog nekik, vagy nagyon pipák lesznek rám. A producer, Jonathan Demme egyből kiakadt - de azon, hogy a forgatókönyv címlapján két név szerepel! (A nem létező Donald Kaufmané is - K. L.) Elvégre engem szerződtettek, nem két embert. De aztán tetszett neki, amit írtam. A szerzőnőt csak a premieren láttam. Hallomásból tudom, hogy először nagyon meg volt lepve, de aztán fellelkesült azon, hogy Meryl Streep játssza őt.

MN: Miért nem viseli magán sajátos kézjegyeidet az Egy veszélyes elme vallomásai?

CK: Mert George Clooney írta. Nem szerettem azt a filmet. Éppen ezért. Menet közben kitolt a projektből. Az első találkozón adta az elbűvölőt, tudod, a szokásos magánszámát: "Te vagy az író, te ezt jobban tudod, de mi lenne, ha..." És egyből elém nyomta a saját változatát. Már át is írta az egészet! "Csak, hogy legyen miről beszélnünk", mondta még mindig a maga sármos udvariaskodásával. Elolvastam, amit írt. Baromira nem tetszett. ' mégis azt forgatta le. Addig mindegyik filmben bevontak a vágásba. ' csak a kész filmet mutatta meg. Megváltoztatta a befejezést is, amivel nagyon kényelmetlen helyzetbe hozott engem mint írót. Hét oldalon soroltam a megjegyzéseimet. Nem akartam én kekeckedni, csak próbáltam feljavítani a filmet.

MN: Mit akartál másképp?

CK: Eredetileg eszem ágában sem volt, hogy olyan filmet írjak, ami a szokásos, bugyuta "nappal műsorvezető - éjjel bérgyilkos" kaptafára van felhúzva. 't azonban ez érdekelte. Nála nincs igazi belső konfliktus. Engem viszont pont az ragadott meg Chuck Barris könyvében, hogy ez a fickó teljesen komolyan ecsetelgeti a titkos ügynök életét. Soha egy viccet el nem süt róla. Érdekelt annak a pasasnak a pszichéje, aki annyira boldogtalan az életével, hogy kitalál magának egy infantilis fantazmagóriát, amivel a tini kölykök szórakoztatják magukat. Ez nagyon szomorú. Clooneyt az esetnek ez az aspektusa hidegen hagyta. ' nagyon is konkréttá tett benne mindent.

MN: Eredetileg David Fincher, majd Bryan Singer rendezte volna...

CK: Elöljáróban leszögezném: Bryan Singer nem jó ember... És ezzel most valószínűleg a saját síromat ásom. ' sokkal hathatósabb eszközökhöz folyamodik, mint Clooney. Kezdésként a fejemhez vágta a forgatókönyvet, hogy tudassa, át kell írnom az egészet.

MN: Malkovich eleinte nem akart játszani a John Malkovich-menetben, inkább a producere akart lenni.

CK: Jó ideig nem tudtuk, sikerül-e megkapnunk őt. Elkezdtünk más színészekben gondolkodni. Talán Willem Dafoe lett volna jó még, már ami a furcsaságot illeti. Mert az, hogy létezik egy világ, ahol mindenki John Malkovich akar lenni, az nekem irtó mulatságos. Hogy mindenki Tom Cruise akar lenni, abban nem látok szemernyi humort sem. Malkovich neve ráadásul jól is hangzik.

MN: Abszurdistának tartanak.

CK: Nem sorolom magam semmilyen iskolához. Úgy érzem, a műveim ennél jóval kuszábbak. Nem forszírozom, hogy abszurdak legyenek a figuráim, a helyzeteim, a sztorijaim. Ez nem szándékos. Csupán olyan dolgokat írok, amiket viccesnek tartok. Próbálok érdekes lenni. Semmi más ambíció nem hajt.

MN: Fiatalon is megmutatkoztak a művészi hajlamaid?

CK: A középiskolában rendszeresen szerepeltem a színjátszó kör előadásaiban. Mivel nagyon szemérmes voltam, ez volt az egyetlen módja, hogy figyelmet keltsek anélkül, hogy ezt kifejezetten kérném. Harmadik osztályosként szerepeltem egy darabban, ami egy ólban játszódott, s a cselekmény középpontjában az állt, hogy a pulyka adoptált egy ludat. A macsó kakas voltam. Aztán megkaptam Woody Allen szerepét a Játszd újra, Sam!-ben. Abban az időben rögtön minden Woody Allen-filmet megnéztem, amint kijött a mozikban. ' volt a példaképem, és az, hogy őt játszottam, megajándékozott engem egyfajta személyiséggel, amit magamra ölthettem az életben is. De most már nem szeretem, amiket csinál. Ma olybá tűnik, elfecséreltem az időmet azzal, hogy őt játszottam. Úgy éreztem, elárult engem.

Kriston László

Kis-nagy világ

Ha az eredeti címnek (Synecdoche, New York) nem volt értelme, akkor találó a magyarítás, ha volt neki, akkor nem sikerült visszaadni. Charlie Kaufmannak sem sikerült maradéktalanul filmnyelvre fordítania az élet élhetetlenségével kapcsolatos hasfájásait, de hősies próbálkozása is aranyat ér: lelkes szélmalomharcosoknak járó civil érdemérmeket. Első, rendezőként is jegyzett filmjében Kaufman már a kezdő métereken leiskolázza korábbi, baráti, de mégiscsak idegen kezek által filmre vitt munkáit: A John Malkovich-menet vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása pajkos családi komédiának tűnhetnek amellett az ormótlan, bizarr emlékmű mellett, melyet a szerző a Kis-nagy világgal magának s magán kívül az alkotó embernek állított. Az életét hosszú és változatos tüneteket produkáló haldoklásként élő színházi ember (Philip Seymour Hoffman x-edik kifogástalan átlényegülése) saját, még folyamatban lévő életét viszi színre egy életfogytig tartó, minden helyszínt és szereplőt színpadra citáló produkcióban. Kaufman szerencsére csakis a saját köldöke nézésével, illetve olyan kicsiségekkel van elfoglalva, mint Ember, Idő, Alkotás és Emlékezet - igen, igen, így, csupa nagybetűvel. Ekkora betűméreteknél, ha az illető nem született zseni, kizárólag kudarcra lehet ítélve a filmes, és Kaufman mintha nem is akart volna mást, mint szépen veszíteni. És ez össze is jött neki. Hangyás filmkészítő lévén a nagybetűs közhelyeket ezer apró poénnal viteti el, s csak akkor kerül bajba, amikor összeáll egy-egy bekezdésnyi tanulság. Addigra viszont már annyi elterelő hadműveletet, hókuszpókuszt hajtott végre, hogy a fene se bánja. A korábbi Kaufman-érdekeltségekhez képest viszont komoly előrelépés, hogy a művész monomániájába ezúttal nem zavartak bele a vége-közepe-eleje kismesterek, rendezőként úgy játszhat vele, ahogy úri kedve tartja. Ez a látványosan rossz kedv pedig, ha nem is mindig találja a megfelelő filmes formát, ha pedig beletrafál, túlságosan is sokáig tud gyönyörködni benne, szóval ez a lehangolt hevület mégiscsak nagy dolog: ilyen körmönfontan, szórakoztatóan, és még csak nem is szívtelenül rég kaptuk meg az ismert tételt. Mi másról is, mint a lét továbbra is elviselhetetlen könnyűségéről.

- köves -

Forgalmazza a Fórum Home Entertainment

****

Neked ajánljuk