Sári László: Mindig így volt, amióta az eszemet tudom. Még középiskolás voltam, amikor a tibeti betűket, a könyvírást megtanultam. Nagy tévedés, de én azt hittem, hogy ebben a hatalmas irodalomban - ami az európai latin nyelvű irodalommal azonos terjedelmű - majd úgy fogok lapozgatni, mint a képes magazinokban. Na ezt a célt senki európai nem érte el. Elsősorban a nyelven kívüli ismeretek hiánya akadályozza a szöveg megértését, még a mai tibetiek sem nagyon olvassák a régi irodalmat, legtöbben ők sem értik.
MaNcs: A latin nyelvű kultúrát alaposan ismerjük. Hogy lehet, hogy az európai kultúrában ez a tradíció ki tudott alakulni, a keletieknél viszont nem?
SL: A keleti gondolkodásmód és ennek következtében az irodalom is sokkal szélesebb, tágasabb termeit nyitja meg a gondolkodásnak, mint az európai. Még egy ilyen kis népé is, mint a tibeti, szinte áttekinthetetlen.
MaNcs: Mi az, hogy kis nép? Hány emberről lehet szó?
SL: Sosem voltak 2-3 milliónál többen.
MaNcs: És olyan terjedelmű és minőségű kultúrát hoztak létre, mint a latin nyelvű?
SL: Terjedelmesebbet. Szinte gyártották a kolostori irodalmat, amely persze elsősorban teológiai és más tudományos művekből állt. Hogy jött létre ez az irodalom? Avilág tetején, nagyon zord klimatikus és földrajzi környezetben él ez a nép, tényleg borzalmas időjárás van ott, ezért is nem kellett Tibet, ez a hatalmas terület sokáig senkinek. Akik itt születtek, azok is csak az éghajlatot elszenvedve próbáltak itt megmaradni. A nomádok például mind a mai napig nem mosakodnak. Ha a kisgyermek megszületik, nem szabad lemosni róla a vért, az anya testnedveit, mert a szél - ami átfúj mindent - pillanatok alatt úgy kiszárítaná a csecsemő bőrét, hogy belepusztulna. A legalacsonyabb folyóvölgyek is háromezer méter magasan vannak. Mivel a Brahmaputra folyó völgye a legtermékenyebb, legvédettebb hely, itt született meg a kultúra is. Itt élnek a tibetiek, s hogy védjék a kis termőterületet, a mindössze néhány centiméteres humuszréteget az elhasználódástól s a túlzott igénybevételtől, a kolostorok írástudóinak mérhetetlen presztízsét tűzték célul a falusi kisgyerekek elé, magyarán a Magasztos Buddha és a kis faluközösség érdekében kolostorba küldték a munkaerő-felesleget. Nagy dicsőség volt a Szent Tan szolgálatába állítani egy családból több fiúgyermeket is, így aztán 6-8, sőt olykor 10 ezer szerzetest is befogadó kolostoregyüttesek, valóságos kolostorvárosok jöttek létre. Tibet 2-3 millió lakosának egyharmada élt itt. Bölcsen elhitették velük (mellesleg talán igaz is), hogy nagyszerűbb és méltóbb dolog nincs, mint az emberi létezés és a buddhizmus nagy kérdésein törni a fejüket. Ilyen "kolostorgyárakban" állították elő ezt az irgalmatlan terjedelmű tibeti irodalmat.
MaNcs: Az természetes, hogy ez a kolostori kultúra tele van asztrológiától teozófiai feljegyzéseken át önéletrajzokig mindenfajta szöveggel. Ám az, hogy az 1700-as években az egyik dalai láma, az isteni szentség szerelmes verseket írt, eléggé meglepő. Mi vette rá erre? Fiatal életkora? Az életösztön? A nemi ösztön? Ebben, azt hiszem, egyedülálló volt.
SL: Teljesen egyedülálló. A buddhizmus egyik alapfeltétele, hogy a földi létezésben a szenvedés egyik okozója a vágy. A világi létezés efféle kalandjai, mint a szerelem és a vágyak beteljesülése, az élvezetek keresése a hívő buddhista szemében nemcsak elítélendő, de ésszerűtlen életvezetési gyakorlat is.
MaNcs: De azért van kultúrája Tibetben?
SL: Nincs kultúrája. A buddhizmus ezeket tiltja. Persze vannak tantrista iskolák, melyek azt állítják, hogy bizonyos szexuális technikákkal és narkózissal közelebb lehet kerülni az anyagi, tapasztalható világon túli "valóságos" világhoz. De éppen a Dge-lug-pa rend, az Erény-rend, amely az uralkodó rend a XVI. század végétől egészen mostanáig (s a dalai lámák is közülük valók), tiltja a világi élet örömeivel való találkozásokat. Nemcsak a kolostorokban élőknek, de a "civileknek" is tudniuk kell, hogy ha engednek az érzéki világ csábításainak, a vágyak követeléseinek, sorsuk szenvedéssé változik, a kielégült vágy csak pillanatnyi megnyugvást ad, aztán újra támad, s a karmájukat is elrontják.
MaNcs: Tehát ez a húszéves fiatalember - mindezeket tudván - kettős életet élt. Ám egyik helyen sem tudták, hogy van másik énje.
SL: Pontosan így van. Sőt ő maga is mintha tudathasadásos állapotban létezett volna. Nagyon fiatalon került a trónra, de a szenvedélyes ifjú képzett buddhista szerzetes volt már addigra. A szerelmi élmény minden versben a Tanítás, a bölcselet valamelyik tézisével karöltve jelenik meg. Napközben ő volt az Istenkirály, a világi és egyházi hatalom egyszemélyes birtokosa, éjszaka pedig a legnépszerűbb szerető a bordélyokban, a fogadókban, a kocsmákban, aki a lányokhoz írt szerelmes verseit énekelte saját hangszeres kíséretével.
MaNcs: A versekből úgy tűnik, nem igazán vágy volt ez, hanem kíváncsiság.
SL: Mintha isteni származékként a szellemi létezés birodalmából elküldené a földi világba a testét. Nagy érdeklődéssel figyeli, mit csinál ez a földi test, mit éreznek, hogyan élnek az emberek.
MaNcs: Valóban jó volt ez neki? Vagy igaz a tanítás, hogy mindez szenvedést okoz?
SL: A nyugati kultúra emberének ritkán jut eszébe szerelmi élményei csúcsán a halál, az elmúlás, amely szintén központi kategóriája a buddhista bölcseletnek. Így aztán már az a gondolat is fájdalmat, szenvedést okoz, hogy elmúlik a gyönyör érzete, minden öröm, szépség mulandó. Én nem vagyok buddhista, de már én is éreztem szomorúságot emiatt. A dalai láma odáig megy ebben, hogy elbizonytalanodok, érdemes-e ezt a mulandó testet ennyi gyönyör és ennyi szenvedés terhének kitenni.
MaNcs: A nyugat-európai szerelmes lírában ilyen versek nincsenek.
SL: Ha elvetjük a dalai láma verseinek rokonságát az ókori görög szerelmi epigrammákkal, akkor az európai költészetben ilyen műfaj nem létezik. Ráadásul mindössze négysoros versekben!
MaNcs: A XVIII. századi Európa a spanyol barokk, a francia klasszicizmus időszaka, egészen más életérzés. Mintha a hatodik dalai láma XX. század végi fáradt, csalódott lélek lenne. Ha már európai párhuzamokban gondolkodunk.
SL: Igen, ez mai életérzés. Ezért is annyira népszerű manapság a buddhizmus mifelénk is. Gyakran gondolunk valami túlpartira, valami másik világra, amely lehet, hogy a halállal kezdődik. De hátha már ebben a földi létben is megpillantható valami maradandó, valami biztonságot ígérő állapot odaát, amelyet vagy elérünk majd földi életünk végével, vagy nem. Szeretnénk hinni a létezés sokféleségében, hogy ezzel vigasztalódjunk. Talán nem véletlenül hevertek ezek a versek - és nem csak Magyarországon - lefordítatlanul az ezredvégig.
MaNcs: Ketten "ültették át" ezt a kötetnyi verset Rab Zsuzsával. Van egy alapvető különbség a két fordítás között. Rab Zsuzsa dalai lámája egy korhely költő, a tied kis túlzással egy gondolkodó filozófus.
SL: Azonos súllyal van itt jelen az öröm is meg a bánat is, az élet is meg a halál is. Nem gondolom, hogy a kaján, korhely főpapi szeretőt kellene megmutatni - a nyugati kultúrában ennek külön irodalma van. Az én dalai lámámat az érdekelte, lehetséges-e az elmúlás örök fenyegetésében élni és örülni. Ha európai párhuzamot keresünk, ő afféle fausti ember.
MaNcs: Megkerestek bulvárlapok is?
SL: Sőt szexlapok is. De nekik is csak azt tudtam elmondani, amit neked.
Pál Melinda
