Vérkép (Sebők Zoltán művészettörténész)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/28. (07. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy mi miként és miért történt tavaly Prinzendorfban a Hermann Nitsch által inszcenált Orgia-Misztérium-Játékon, arról előbb egyik résztvevője, Adamik Lajos, majd maga az osztrák képzőművész mesélt nekünk (MaNcs, 1998. augusztus 20. és 1998. július 1.). Most, hogy a Kiscelli Múzeumban kiállítást rendeztek a hatnapos akció dokumentumaiból, a vitának a műalkotás értelmezése helyett napok alatt sikerült eljutnia arra a mélypontra, ahol egy helyettes államtitkár a tárlat idő előtti bezárásáról papolt, a köznép meg bombariadókkal és halálos fenyegetésekkel riogatta a szervezőket.

Hogy mi miként és miért történt tavaly Prinzendorfban a Hermann Nitsch által inszcenált Orgia-Misztérium-Játékon, arról előbb egyik résztvevője, Adamik Lajos, majd maga az osztrák képzőművész mesélt nekünk (MaNcs, 1998. augusztus 20. és 1998. július 1.). Most, hogy a Kiscelli Múzeumban kiállítást rendeztek a hatnapos akció dokumentumaiból, a vitának a műalkotás értelmezése helyett napok alatt sikerült eljutnia arra a mélypontra, ahol egy helyettes államtitkár a tárlat idő előtti bezárásáról papolt, a köznép meg bombariadókkal és halálos fenyegetésekkel riogatta a szervezőket.

MaNcs: Miért ódzkodtál attól, hogy írj a kiállításról?

Sebők Zoltán: Nitsch kiállításai kapcsán a vallási érzelmek megsértéséről szokás beszélni, nekem viszont van egy másfajta érzékenységem: ha vért látok, vagy arról beszélek, gyakran elájulok (hál´ isten sikerült enélkül átvészelnünk az interjút - Sz. T.). Ez az egyik oka, amiért nem túlságosan érdeklődöm Hermann Nitsch munkái iránt, holott ő és a bécsi akcionizmus néhány képviselője, mindenekelőtt Günther Brus és Rudolf Schwarzkogler klasszikusnak számítanak. Nehéz olyan összefoglalót találni a 20. századi művészettörténetről, ahonnan hiányoznának. A szakma egyetért abban, hogy meghatározó részesei a 60-as és részben a 70-es évek nemzetközi művészetének - de nagyjából abban is, hogy Nitsch kissé unalmas már. Engem sem érdekel túlságosan. Több akcióját megnéztem videón, és sok-sok ismétlődést láttam bennük. Nemrégiben a bécsi operában láttam a Mítosz című darabját, és annyira untam, hogy pár percre el is aludtam közben. Az akcionizmus a színpad fölszámolásáról, a közönség bevonásáról szólt, itt viszont az eredetileg igencsak radikális elemeket kicsinosítva vitték színpadra, a vért piros festékkel helyettesítették.

MaNcs: Mitől volt aktuális vagy érvényes ez a művészet annak idején?

SZ: Vissza kell mennünk az absztrakt expresszionistákig. Az 50-es években jelentkezett Jackson Pollockkal az élén egy amerikai festőnemzedék, amely lemondott az ábrázolásról, áttételek nélkül vitte vászonra belső impulzusait, energiáit. Pollock a földre fektette a vásznat, csöpögtette, csurgatta, öntötte rá a festéket. Ennél a festésmódnál merült fel, hogy a végterméknél, a kész festménynél talán fontosabb maga az akció, amely úgymond az arénában zajlik - arénának nevezték hatalmas vásznaik terét. A művész alkotás közbeni gesztusai, mozdulatai, léptei egyfajta "színházként", rituális cselekvésként is felfoghatók. Innen egyenes vonal vezetett részint a happening, az event (esemény), a performance és az akcionizmus, azon belül a bécsi akcionizmus felé. Ezt az impulzust vállalja is Hermann Nitsch, aki grafikusként kezdte munkásságát, és Pollockék hatására kigondolt egy Gesamtkunstwerk-szerű rituális cselekvéssort, ami az absztrakt expresszionizmus akciójellegét helyezi előtérbe, s ez a 60-as években nagyon aktuálisnak számított. De a bécsi akcionizmus helyi hagyományokból is táplálkozott: elsősorban a freudi pszichoanalízisből, de előzményének tekintett olyan expresszív, az ember lelki dimenzióit láthatóvá tevő képzőművészeket is, mint Schiele, Klimt vagy Kokoschka. Nitschet az különbözteti meg a bécsi akcionizmus többi képviselőitől, hogy ő vállalt bizonyos keresztény hagyományokat is, és ezeket megpróbálta egy katartikus, dionüszoszi hagyománnyal összekapcsolni. Hogy ez blaszfémia vagy sem, kereszténységellenes vagy sem? Azt gondolom, inkább egyházellenes. Egyébként hangsúlyosan megjegyezném, hogy ő hívő katolikus, csak a megtisztulás útját másképp látja, mint az intézményesült keresztény egyház, amely sok mindent szublimál, elfojt. Nitsch szerint - és itt erősen kötődik a pszichoanalízishez - a bennünk levő gonosszal nem úgy kell megküzdenünk, ahogy azt a keresztény egyház évszázadokon keresztül javasolta, tehát aszkézissel, a dologról való megfeledkezéssel. Ez ugyanis elfojtás, és Freudtól tudjuk, hogy az elfojtott energiák valahol kitörnek. Nitsch számára a gonosz: rosszul kanalizált energia, amit - a dionüszoszi hagyományt folytatva - ki kell életni a nézőkkel, úgy, hogy valamilyen szimbolikus cselekvés révén katartikus állapotba kerüljenek. Nitsch akcióinak ez a céljuk. Nem a szentség megszentségtelenítése, hanem az elfojtott energiákkal való alternatív bánásmód. Ami nem is annyira alternatív - a pszichoanalízis is valami hasonlót tesz: ott a tudattalan tudatosításáról, itt a tudattalan eksztatikus kihordásáról van szó. Nitsch akciói céljukat tekintve nem különböznek lényegesen a kereszténység céljaitól, csupán más módot javasolnak a gonosztól való megszabadulásra.

MaNcs: A keresztre feszített állati tetemek képe sokkolóan hathat hívők számára, gúnyt, gyalázatot olvashatnak ki belőle. Ez lehet a tiltakozás mozgatórugója.

SZ: Inkább az, hogy Nitsch a vért vérként mutatja, és nem allegorizálva, borként. Rituális, szimbolikus áldozatot mutat be, ám az áldozathoz hozzá tartozik az ölés is. Az öléshez pedig a vér. Nitsch állatokat öl (egyébként vágóhídi szakszerűséggel - a szerk.), és azoknak folyik a vérük. Meg akarja mutatni az áldozatnak ezt a nagyon földi aspektusát is, ami zavarhat embereket. Lehet ennek egy blaszfémikus, tabusértő dimenziója is, de a jelenség megítéléséhez ismernünk kell a modern művészet logikáját. A 20. században ahhoz, hogy valami komoly művészeti értéknek bizonyulhasson, tabut kell sértenie, át kell hágnia bizonyos határokat. Az impresszionizmus óta ilyen és hasonló határsértéseknek lehetünk szemtanúi. A 20. századi művészet - a második világháborútól napjainkig tartó időszakban egyre radikálisabban - nem a közgondolkodás megerősítése, támogatása, hanem alternatív, akár tabusértő javaslatok gyűjteménye. Aki a művészettől a közgondolkodás megerősítését vagy igenlését várja, az ne menjen kortárs kiállításra, felejtse el a 20. századi művészetet.

MaNcs: Mi a véleményed arról a reakcióról, amely nem egyszerűen elveti Nitsch mondanivalóját, hanem betiltaná?

SZ: Nagyon nehéz meghúzni a határt, hogy mi az, ami a vallásos embereket vallási érzelmeikben vagy éppen az ateista embereket ateista érzelmeikben izgatja. Különösen ami a művészetet illeti. Az átlagemberek szerintem azt hiszik, hogy a szakértők meg tudják ítélni, mit jelent egy adott mű, holott közöttük is hatalmas viták folynak egy-egy alkotás vagy azon belül egy-egy elem értelmezéséről. Ebben nincsen konszenzus. A 20. századi művészet nagyon nyitott. Nem tudok olyan instanciát, amely eldönthetné, hogy itt mi számít blaszfémiának vagy vallásos aktusnak. Ha azt mondjuk, hogy Hermann Nitsch bizonyos érzelmeket sért, és ezért be kell tiltani, akkor a következő mondatunk az kell hogy legyen: szabaduljunk meg mindattól, ami vallási érzelmeket sért. Induljunk el Nitsch vonalán: az ő elsődleges inspirációs forrása Friedrich Nietzsche, akinek például az Isten halott mondatocskát köszönhetjük. Nietzsche műveinek megjelenésében is szerepe van az állami támogatásnak. Tiltsuk be Nietzschét, tiltsuk be Bu–uelt, tiltsuk be Mapplethorpe-ot? A sor hosszan folytatható (Egyébként az Egyesült Államokban éppen Mapplethorpe kapcsán tett kísérletet a "rendcsinálásra" a jobboldal, ami a művészek erős szabadságigénye miatt végül is kudarcot vallott. Én sem gondolom azt, hogy mindent lehet, de a művészet az a terület, ahol a legnagyobb szabadságfokról beszélhetünk.) Akit Nitsch alkotása vallási hitében sért, azt vajon miért nem sérti Kokoschka, aki botránykő volt annak idején; vagy Schiele, akit börtönbe csuktak; vagy éppen Bosch, akinek a képein iszonyatos dolgok vannak? Különben én is kimegyek arról, ami nekem nem tetszik. De azt nem lehet mondani, hogy ami nekem nem tetszik, vagy engem sért, az ne is legyen.

MaNcs: Vagy ne legyen közpénzekből támogatva.

SZ: De akkor mi van az ateistákkal? Ilyen alapon mondhatnák ők is, hogy csak az ateista kultúrát támogassuk. Nem tudom, Magyarországon melyik tábor népesebb, de ha úgy gondolkozunk, hogy a többségnek van igaza a kisebbséggel szemben, akkor nagyon hülye pályára lépünk. És ráadásul amiről itt szó van, az a 60-as évek jelenségköre: elgondolkodtató, hogy miért három évtizeddel később sért érzelmeket.

MaNcs: Nyilván mert a 60-as években szó sem lehetett Nitsch bemutatásáról, most ért ide.

SZ: Európai kontextusban Nitsch már hasonlóan patinásnak számít, mint Bosch. Bevonult a művészettörténetbe. Ha most Magyarországon átírjuk a művészettörténetet, és mondjuk Boschtól kezdve következetesen kisöpörjük a nekünk nem tetsző művészeket, akik határátlépők, akkor a középkorban kötünk ki. Kinek van joga meghúzni ezeket a határokat? A szakembereknek? ´k sem képesek rá. Bízzuk az egyházra? Vagy a politikusokra? Mindenki eldöntheti, hogy megnézi-e a Kiscelli Múzeum kiállítását vagy nem (amúgy már késő, július 11-én bezárult, viszont a Várfok Galériában július 17-ig még van Nitsch - a szerk.).

MaNcs: Hogyan illene egy állami kultúrhivatalnoknak megszólalnia ez ügyben?

SZ: Mao elnök mondta, hogy virágozzék minden virág, bár alatta éppen nem virágzott mindegyik. Ám magával az elvvel egyetértek. Biztosítsunk helyet mindenféle kezdeményezésnek. A tiltás nagyon rossz megoldás. Azt egyrészt meg kell indokolni, ami - különösen ha művészetről van szó - nagyon nehéz, másrészt pedig önmaga ellentétébe fordul. A Nitsch-kiállítás kapcsán jól lehetett látni, hogy a betiltási javaslat, a tiltakozás a lehető legjobb reklám. Tódultak rá. Éppen a tiltakozók csináltak óriási propagandát olyasminek, ami meggyőződésem szerint ilyen mértékben nem is érdemli meg ezt.

MaNcs: Hogyan illene reagálnia az egyházaknak?

SZ: Sokkal toleránsabban, amire példát is mondanék. Egy frankfurti plébános elhatározta, kortárs művészeti kiállítást rendez a templomában. Egy izgága német művész cenzúrán akarta kapni az egyházat, és kifejezetten ocsmány, szadomazochista, pornográf, istenkáromló képeket küldött be a pályázatra. Biztos volt benne, hogy ezeket nem fogják kiállítani. De tévedett. A "bűnös" képeket kiállították, méghozzá ott, ahol a helyük volt, a gyóntatófülkében. Az ilyen európai példákon okulva érdemesebb lenne nálunk is toleránsabbnak és kreatívabbnak lennie az egyháznak. Most itt az ezredvégen, Voltaire szellemében, kötelességünk mindent megtenni, hogy ellenfelünk vagy ellenségünk is elmondhassa a nézeteit. Mert ha ez nem lehetséges, akkor megyünk vissza a középkorba.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/28. (07. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...