Magyar Narancs: Milyen érzés az elsõ életmûdíj?
Jeff Bridges: Utoljára harminc éve jártam errefelé. Éppen akkor kezdtem a pályám, és egy nap felhívott az ügynököm: "John Huston látni akar téged. Kellenél a filmjébe." Kezembe kapom a tollat, írnám a címet. "Madridba mész." Majdnem hanyatt vágódtam. Huston a Pradóban fogadott. Az "állásinterjú" az volt, hogy végigvezetett a kedvenc Velázquez- és Goya-képei elõtt. Egy kukkot sem szólt a filmrõl. Biztos voltam benne, hogy hiába jöttem ilyen messzire. De végül megkaptam a szerepet (Fat City, 1972). Itt forgattuk az egészet.
MN: Igazi hõsöket éppúgy játszik, mint furcsa, hóbortos férfiakat, vagyis karakterszerepeket.
JB: Egyáltalán nem teszek ilyen különbséget. Ha kapok egy úgynevezett hõsfigurát, azt is karakterszerepnek fogom fel. Egy nagyon erõs imázs kialakítása után rengeteg veszõdséggel jár, hogy az ember kitörjön a skatulyából. Apám (Lloyd Bridges - K. L.) nagyon népszerû lett a Seahunt címû tévésorozat fõszerepében. Olyan hihetõen játszott, hogy a nézõk azt hitték, tényleg könnyûbúvár. Egyfolytában ilyen szerepajánla-tokat kapott, holott sokkal többre volt képes, Shakespeare-színész volt a Broadway-n. Világéletében nagy frusztrációt okozott neki a skatulya. Egyszer valaki azt mondta: "Amikor beülök a moziba, sosem tudom, hogy milyen filmben szerepel, és milyen lesz benne." Ez volt a legnagyobb bók, amit valaha kaptam.
MN: A Nagy Lebowskival telibe talált. Külön webolda-lakat szenteltek neki: azt is megszavazták, hogy õ legyen az USA következõ elnöke.
JB: A film forgatásán meglátogatott a három lányom és a feleségem. Úgy éreztem, jó lenne, ha akkor jönnének, amikor a pasas álmát forgatjuk. Éppen kezdõdött az ominózus munkanap, amikor rájöttem, az jön, amikor az ipse a táncoló cicababák lába közé nyomul, és a legmagánabb szférájukba kukucskál. Nagyon pipa lettem. Mi a fészkes fenének hívtam õket éppen mára? De már nem volt mit tenni. Ha így alakult, szórakozzunk egy jót. Odamegyek a szólótáncosnõhöz. "Nem baj, ha lefotózlak onnan lentrõl?" Kihívóan rám nézett: "Ahogy akarod, hapsikám!" Oké, ez könnyen ment. Felvétel! Fekszem a gördeszkán, gurulok alájuk, annak rendje-módja szerint szétteszik a lábukat. Szentséges Jóisten, a fejem felett megjelent alighanem a természet legburjánzóbb nemi szõrzete, amit egész életemben láttam. "Úristen, ez kész õrület, mindjárt szétesek!" De a jelenet megy tovább. Jön a következõ táncos: ott is az orbitális dzsumbuj! És így a következõ, a következõ. Egyre több szõr. A csajok összebeszéltek. Elhúztak a stáb fodrászához, aki teletömte szõrrel a lábuk közét. Nem hazudok, íme a fotó!
MN: Legújabb filmjében másodjára játszik Kim Basingerrel.
JB: 1987-ben dolgoztunk Texasban Robert Benton Nadine - Bízz bennem! címû vígjáté-kában. Most a Door in the Floorban férj-feleség vagyunk: a házasság széthullik, mert nem bírják ki, hogy egy balesetben elvesztették a két fiukat. Talán úgy érzik, bûnösök: a hátsó ülésen ültek, és vitatkoztak valami apróságon, amikor ütköztek. A film arról szól, az ember hogyan igyekszik feldolgozni a bûntudatát. Emlékszem, apám egész érdekesen mûvelte ezt: elzárta a frusztrációját egy kis rekeszbe valahol. Élete egy eldugott szférájában hagyta mindazt, amitõl kényelmetlenül érezte magát, aztán ment tovább. E film szereplõi nem képesek erre. A forgatáson tényleg úgy éreztem, hogy Kim és én csak egy hosszú hétvégére voltunk távol, most ismét együtt vagyunk, és ott folytatjuk, ahol az imént - tizenhét éve - abbahagytuk. Semmi sem változott, õ még mindig a régi.
MN: Sosem versenyezett a fivérével?
JB: Utálom a bátyám! Dehogy. Beau a legjobb barátom. Idõsebb nálam, mindig felnéztem rá. Úgy vigyázott rám, mint valami nagybácsi. Soha nem rivalizáltunk. Tizenéves korunkban apánk elmagyarázta nekünk a színészet alapjait. Nosza, mi elhajtottunk egy kisteherautóval a helyi bevásárlóközpont parkolójába, s ott eljátszottuk, hogy összeveszünk és összeverekszünk. A bunyót elõre ki kellett találni, mint ahogy az Azok a csodálatos Baker fiúkban. Tömeg gyûlt körénk, hirtelen abbahagytuk, bejelentettük, hogy vicceltünk, és gyorsan elhúztuk a csíkot.
MN: Harmincöt év alatt hatvan filmet forgatott. Évi kettõ, úgy tûnik, meg se kottyanÉ
JB: Pedig lusta egy fickó vagyok, annyi szent. Ezért is nem rendeztem. Túl sok idõt venne igénybe, egy év simán elmegy vele. De talán majd egyszerÉ Ha visszatekintek, hajlamos vagyok csak az utolsó munkáimra emlékezni. A többi kimegy a fejembõl. Nem csípem a szájbarágós mozikat. Egy film ne próbáljon mindenre megkérdõjelezhetetlen és végérvényes válaszokat adni. Azok a csodálatos Baker fiúk, A nagy Lebowski, Az utolsó mozielõadás, Amerikai szív (ennek a producere is voltam) és az utolsó, a Door in the Floor - ezek mindenképpen ott vannak a kedvenceim listáján.
MN: A John Irving regényébõl készült Door in the Floorban a rajzait is láthatjuk.
JB: A fõszereplõ gyerekkönyvek írója, aki mûveit illusztrálja is. Nagyon izgatott, hogy végre magam rajzoljak egy film számára. Hetekig rajzórákra jártam. Elég jól sikerültek a mûveim. Ám a fõszereplõ nõi aktokat is rajzol a filmben. Az idõ rövidsége miatt ezekhez már hivatásos festõket szerzõdtettek. Az egyik jelenetben a bálterem tele van vaginákat ábrázoló képekkel. Megint egy kis családi ügy: furcsa módon anyám aznap látogatott meg, amikor ezt vettük fel. Neki mindig nagyon határozott véleménye van mindenrõl. "Anyukám, gyere ide! Mondd csak, melyik vagina tetszik! Melyikben van a legtöbb szenvedély? Ez kifejezõbb? Vagy ez itt?" És egymás után mutogattam neki a rajzokat. Azokat raktuk bele a jelenetbe, amiket õ jónak talált. A végén azzal ugratott, hogy felajánlotta, lerajzolhatom az õ muffját is!
Kriston László