"A mánia tartósnak bizonyult"

Szüts Miklós festőművész

Film

A hatvanöt éves művész harminchatodik önálló kiállítása a napokban nyílt meg Budapesten, a Bartók32 Galériában. Ennek apropóján beszélgettünk vele irodalom, fotó és festészet viszonyáról.

Magyar Narancs: Legújabb kiállításának címe irodalmi utalás: Sebald utazása.

Szüts Miklós: Az utazás szó mágikus fogalom számomra, mert benne van az, hogy nem itt lenni, de máshol sem lenni igazán, meg az út mámora és a cél ígérete is. Pár éve már festettem egy sor képet, és ezeknek a Winterreise - Téli utazás - gyűjtőcímet adtam. Megjelent ez az utazásmánia, és persze benne - alatta? - ott volt Schubert is. Aztán a mánia tartósnak bizonyult. A Winterreiséhez csináltam egy katalógust, amihez György Péter írt bevezető tanulmányt: abban emlegette, mint távoli rokonomat, W. G. Sebaldot. Akkor már ismertem az Austerlitz című könyvét, de ennek kapcsán újra elővettem, és nagyon beleszerettem a szerzőbe. Ez a szerelem a mai napig tart. Tavaly ősszel elindultam szokásos - immár tíz éve rendszeres - franciaországi utamra, és a bőröndömben persze velem jött Sebald is, ezúttal a Kivándoroltak című gyönyörűséges kötetével. Van egy kép a fejemben arról, hogy hogyan halt meg Sebald. Éjszaka ment autóval hazafelé, és egy kicsi, szűk úton autóbalesetet szenvedett. Ez az ember, aki egész életét a valóság és az emlékezet, a múlt és az alig létező jelen folyamatos összesodrásával és szétszálazásával töltötte, ül az autójában, megy bele az éjszakába, világítanak az autó lámpái, csak egy furcsa és nem evilági képet lát, amit az autó reflektora világít meg - megy bele az ismeretlenbe, a halálba. Na, ilyen képet, képeket szerettem volna festeni: Sebald képeit, melyeket utazásai során látott vagy láthatott volna. Persze ezek ugyanakkor az én képeim, az én Sebaldom víziói.

MN: A Winterreise arról szólt, milyen úton lenni. Ehhez képest a mostani munkáin Sebald többször megérkezik (Toscanába, Manchesterbe) - igaz, aztán tovább is áll.

SZM: Az én Sebaldom néha - úgy tűnik, valóban - megérkezik, de hamarosan továbbáll. Nyugtalan természet. Egyedül kóborol a világban, múltban és jelenben, az úton nincsenek társai. Van vége az útnak, persze, bizonyára, csak nem ismerjük. Tán evégre a sok vándorlás.

MN: Mindig ilyen konkrétan megragadható a képei témája?

SZM: Több mint másfél évtizedig nonfiguratív festő voltam, és nagyon sokat - ma már azt gondolom, fölöslegesen - szenvedtem attól, hogy kitaláljam, mi a kép témája, mi legyen rajta. Az úgynevezett figurális festészet ebben nagyon sokat segített. Először csendéleteket festettem, mert az áll legközelebb az absztrakcióhoz; tök mindegy, hogy egy bögre, két bögre vagy egy kés, három tányér, mi van az asztalon. Az pontosan olyan, mint a nonfiguratív festészet, de mégiscsak vannak konkrét tárgyak, nem a semmiből indulunk. Soha nem használtam beállított csendéleteket, de minden tárgy, ami a képeimen szerepelt, valahol ott volt a műtermemben: kés, tányér, bögre, sótartó fizikálisan jelen voltak, hogy egy kicsit, ha kell, bele lehessen kapaszkodni a naturába. Ezekkel a tájképekkel vagy tájképszerű tárgyakkal is az a helyzet, hogy nem a nulláról indulok. Fotók után festek, fotókat használok vázlatként, tehát az induláskor van a képnek egy iránya. Igen, lesz rajta horizont, lesznek fények meg árnyékok - meg esetleg újabban felhők -, meg tenger vagy víz vagy mittudomén, de ennél többet persze nem tudok, amikor elkezdem összemaszatolni a vásznat vagy papírt.

MN: Saját fényképeket használ, vagy másokéval dolgozik?

SZM: Legalább a fele nem a saját fotóm. Keresett, talált, kapott képek. Egy időben gyakran vadásztam fotókra az interneten. Ennek elég rossz a hatásfoka, mert körülbelül tízezer képet néztem végig, amiből kigyűjtöttem - mondjuk - negyvenet. Hogy nagy és romantikus kifejezést használjak, az alkotói folyamat ott kezdődik, amikor az ember kiválasztja, merre szeretne kóborolni. Régebben kinyomtattam a képeket, leraktam a műterem padlójára, és négy-öt óra hosszat üveges tekintettel nézegettem, hogy na, melyikhez van közöm? Van egy elég komoly gyűjteményem a potenciális fotókból, amikből akár kép is lehetne egyszer. De történt velem olyan is most ősszel Franciaországban, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy kinézve a kertbe nem látni semmit, olyan köd van odakinn. Izgatottan magamra rángattam a ruháimat, fölkaptam a fényképezőgépet, és mentem ki a faluból fényképezni. Másfél óra alatt aztán fölszállt a köd, és kisütött a nap, őrületes fotókat csináltam. Ezekből próbáltam is azonnal egyet-kettőt megfesteni. Hogy mennyi köze volt az előző napokban festett képekhez, azzal nem érdemes törődni, a kép úgyis arra megy, amerre vezet az útja. Ma már ki sem nyomtatom a fotókat, annyira elszemtelenedtem. Csak kinyitom a laptopomat, és lehetőleg jó messze lerakom, hogy ne fröcsköljem össze. Nem kell többnek a fotó: csak emlékeztetőnek, hogy érezzem a szagát.

MN: Milyen szerepe van ezek után annak, ami személyes?

SZM: Arra azért rájöttem sok évtizedes képgyártási gyakorlatomból, hogy egy dolog biztos: a kép nem én vagyok. Ez egy kényszerképzet vagy tévedés, amit sokszor a művészek vagy a nézők gondolnak, hogy a kép a szerző lenyomata. A dolog ennél sokkal egyszerűbb vagy sokkal bonyolultabb. A festés egy kaland, soha nem tudjuk, mi lesz a vége, mi marad végül a vásznon, őzike vagy apokalipszis. Ha nem így lenne, már biztos régen felhagytam volna ezzel az őrülettel.

MN: Mennyit számít a helyszín, az, hogy éppen Párizsban vagy az Ulászló utcában fest?

SZM: A nem itthon levés csak annyiból számít, hogy nem szól a telefon, hogy a világon semmi más dolgom nincs, csak képet festeni. Ha például Párizsban vagyok, azért kapok annyit a világból, ami vigasz a magányra: ha aláírtam egy képet, akkor lemegyek a sarki vendéglőbe. Egyébként a körülmények csak kényelmi szempontok, a kép szempontjából lényegtelenek.

MN: Felesége, Vojnich Erzsébet szintén festőművész. Szoktak egy térben dolgozni?

SZM: Soha, illetve gyakorlatilag soha. Pilinszky mondta: az ágy közös, a párna nem! A feleségemet még sokkal jobban zavarja, ha bárki van körülötte, amikor dolgozik. Külön van a műtermünk, az övé otthon, az enyém légvonalban egy kilométerre. Azt azért már reggel lehet érezni, hogy ma a Vojnich festeni fog, mert akkor már tuszkolja ki az embert, hogy tűnne végre el onnan. Engem voltaképpen olyan nagyon nem zavar, ha van a közelben valaki. A festés viszont nagyon magányos szakma. Arra vagyok szocializálva, hogy mindenért én vagyok a felelős. Együtt dolgozni másokkal isteni dolog lehet, amikor más fejezi be az elkezdett mondatodat. A képcsinálásnál sajnos ez nem működik.

MN: Ez most egy irodalmi ihletettségű sorozat, és szóba került már a zene is. Honnan merít még?

SZM: Sokat hallgatok zenét, mikor festek, de hogy ez inspiráció lenne? Vagy a képre nem figyelek, vagy a zenére. Hangoskönyveket is szoktam néha hallgatni, mert a félrefigyelés is nagyon jó, az ember ösztönösen olyan helyzetet teremt, hogy zsigerből mozogjon a keze. Van egy képem, aminek egy részletéről, ha ránézek, most is az jut eszembe, hogy Bodor Ádám Sinistráját hallgattam, amikor azokat a fákat festettem ott, a bal oldalon.

MN: Honlapján (szm.hu) maga is ír: blogot vezet, bár az utóbbi időben egyre kevesebb bejegyzéssel.

SZM: Nyilvánvalóan van egy kis közlési kényszerem, íráskényszerem, és ezt a blog felületén ki tudom élni. De egyszer csak elért egy olyan látogatószámot az oldal - rendszeres napi ötszáz látogatóm lett -, amitől megijedtem. Szinte automatikusan megváltozott a karaktere, kevesebb lett a magánélet. Mostanában nagyon keveset írtam, mert a közállapotoktól igen rossz kedvem van, és nem gondolom, hogy ezt a rosszkedvemet egy nagyon kis mértéken túl rá kellene borítsam az emberekre. Jut nekik elég nélkülem is. Ugyanakkor meg hiába, azzal van tele a fejem, hazudni meg nem lehet. Nem teszek úgy, mintha éppen nem bontanák le a demokráciát körülöttem, amikor lebontják.

A kiállítás március 12-ig tekinthető meg munkanapokon a Bartók32 Galériában, Bp. XI., Bartók Béla út 32.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.