Magyar Narancs: A pankrátorra nagyon nehezen jött össze a hatmillió dollár, de Velencében Arany Oroszlánt nyert. Könnyebb volt összehozni a Fekete hattyút?
Darren Aronofsky: Nehezebb volt. A pénzemberek azt mondták: "Szép, szép, hogy Natalie Portman a főszereplő, de muszáj vele balett-drámát készíteni? Miért nem egy szép romantikus vígjátékot?" Natalie már tíz hónapja edzett mindennap a balett-teremben, amikor a forgatás előtt két héttel összeomlott a produkció. Felhívtam: "A jó hír az, hogy ismét ehetsz marhaszeletet!" Aztán jött némi koldulás. (A film végül 13 millió dollárba került és eddig 150 milliót hozott - K. L.)
MN: A pankrátor és a Fekete hattyú: két film a "testművészekről".
DA: A pankrátor első verziójában Mickey Rourke lánya balett-táncos lett volna. De aztán rájöttem, hogy a két téma külön feldolgozást érdemel. Nyolc évig gyúrtunk a Fekete hattyúra, de nem akart összejönni. A pankrátor vágása idején tértünk vissza rá. Sok a hasonlóság: az egyik film a "magasművészetről" szól, a másik a legalpáribbról. Mindkettőben olyan előadóművészt látunk, aki az előadást a saját testi épsége, életkora és egészsége elé helyezi.
MN: A Fekete hattyú A vörös cipellők című 1948-as filmet idézi.
DA: Természetesen hallottam róla, Martin Scorsese jóvoltából láttam egy restaurált kópiáját is, de addigra már nagyjából összeállt a sztorink. Eldobtam az agyam, mennyire hasonlít a két történet. A karakterek és a téma. De Polanski munkái vagy Cronenberg filmjei is ott lebegtek előttünk, s Hitchcocktól a hasonmásos Szédülés (1958) és a Marnie (1964) is hatott ránk. A pankrátoron a Dardenne fivérek stílusa látszik. A valósághű cinema verité eszközeit, a kézikamerás megközelítést ezúttal is használtuk, bár vacilláltunk, mert nem akartam, hogy a néző úgy érezze, dokumentumfelvételeket lát. Hiszen a sztori a pszichológiai thriller és a horror határán mozog, s attól féltem, hogy a túlzott dokumentarizmus kiszívja a feszültséget. 16 milliméteres szalagra forgattunk - amit szinte senki sem használ a játékfilmgyártásban, ettől van olyan szemcsés textúrája a képnek. Pont ez tetszett benne. A moziban nem a valóságot látjuk, ezért nem is törekszem rá túlságosan, hogy valószerűnek hassanak a dolgok. Vonz a képi stilizálás minden lehetősége.
MN: A kamera úgy mozog a balerinák között, mintha a táncpartnerük lenne.
DA: Már a kezdetektől tudtam, hogy a kamerának ki kell jönnie a nézőtérről - ahonnan az emberek többsége látja a balettet -, és ott kell lennie a színpadon. Mert a zsöllyéből nagyon könnyednek tűnik minden, hisz a táncosok évekig dolgoznak e könnyedség illúziójáért. De amint bemegyünk a kuliszszák közé, látjuk a verejtéket, a vért és az erős légszomjat. Ezt akartam megmutatni.
MN: Jó volt ilyen szépségcentrikus világban forgatni?
DA: Ilyen kevés pénzből nem volt egyetlen könnyű forgatási napunk sem. Minden reggelt úgy kezdtem: "Uramisten, ma ennyi mindent kell leforgatnunk?!" És másnap ugyanaz elölről, 42 napon át. Az utómunkára nem is maradt pénz. Pedig vissza volt még 300 speciális effektus, melyekkel manipulálni akartam a nézőt. Sokan talán nem veszik észre mindet, csak a legnyilvánvalóbbakat, mégis hatnak.
MN: Hosszú kutatómunkát igényelt a film?
DA: A balett zárt univerzum. Általában bármilyen hivatás képviselőihez fordulok azzal, hogy filmet akarok készíteni róluk, hajlandók együttműködni velem. Nem így a táncosok. Annyira el vannak foglalva magukkal és a munkájukkal, hogy hidegen hagyta őket a filmem. Akkor változott meg a hozzáállásuk, amikor Benjamin Millepied a New York City Balletből csatlakozott hozzám koreográfusként: megnyíltak előttünk az ajtók, és az emberek elkezdtek mesélni. Vele együtt választottam ki, melyik pillanatokra van szükségünk A hattyúk tava történetéből. Így egy másfajta kinetikus forma született: mozdulatok és tánclépések filmje.
MN: Amit Natalie Portman visz a vállán.
DA: Nagyon motivált, nem fogja vissza magát. Mindent belead. A partnerei, Mila Kunis és Vincent Cassel pedig biztosítottak róla: csókolózni is nagyon tud!
MN: Odafigyelsz a politikára és a korszellemre?
DA: A hidegháborúban nőttem fel, amikor belénk nevelték, hogy az atombombától való félelem nem ok nélkül való. Tízéves lehettem, emlékszem, mennyire bepánikoltam. A mai fiatalokat a terrorizmus elleni háború doktrínájával tartják sakkban. De volt a Clinton-érában pár év, amikor mentesek voltunk mindenfajta ellenségképtől. Kíváncsi vagyok, hogy az akkori fiatalok, akik félelem nélkül nőttek fel, milyen felnőttekké válnak.
MN: A Harvardon antropológiát tanultál.
DA: Igen, de nagyon untam. A jegyeim is közepesek voltak. Tanulás helyett a szobatársammal inkább trükkfilmeket készítettünk, és füvet szívtunk.
MN: Rövidfilmjeidről elismerően írt a naplójába harvardi tanárod, Jancsó Miklós.
DA: Mindig lenyűgözött, ahogy Miklósnál a parasztok áttáncoltak a pusztán, és helikopterek köröztek felettük. Elragadóak a hosszú beállításai: a szereplő felvette a telefont, láttuk mögötte az ablakban, ahogy elhaladnak a lovak, a kamera kilépett, követte őket, és mire bejárta a maga 360 fokos körét, a háznak nyoma veszett! Így zajlott a filmjeiben a forradalom. Miklós alig vágott snitteket életében, mégis ő szolgált a legjobb vágási tanácsokkal. Megtanított arra, hogyan erősítsem egy jelenet drámai erejét azzal, hogy kihagyom a szereplők felesleges mozdulatait.
MN: A londoni filmfesztivál katalógusában azt írták, hogy "egzisztencialista humanistaként" jellemzed magad. Jól hangzik, de mit jelent?
DA: Fene tudja. A főiskolai barátnőm jellemzett így engem a rövidfilmjeim láttán. Nem tudom, hogyan maradt fenn húsz éven át ez az idézet. Legközelebb nekem kell megírnom ezt is. A fekete hattyú
Mindenki ismeri a dudás esetét a pokollal, ismer legalább néhány irodalmi-művészettörténeti referenciát a Nagy Mű létrehozásához szükséges határátlépésről, melyek a művészt mártírnak, a művészetet áldozathozatalnak láttatják.
Ez a film is ezekre a toposzokra épít. Hőse egy balerina, aki nagy reménységből végre nagy felfedezetté lehet: megkapja a lehetőségek lehetőségét, eltáncolhatja nemcsak a Királynőt a Hattyúk tavában, de - mert ez egy új koncepció, a tradicionális baletten belül merész és modern értelmezés - a csábító Fekete Hattyút is, mint a nőiség másik, sötét szenvedélyű, pusztító aspektusát. Csakhogy a szólótáncossá előlépő ifjú tehetség, aki megszállott perfekcionizmusával épp saját fiatalságát, nemiségét nyomja el, aki huszonévesen is (saját karrierjét lányáért feláldozó extáncos) mamájának mézédes terrorja alatt álmodja a valóságot egy babaházban - minden, csak nem az érzéki és öntudatos Fekete Hattyú.
A tét tehát a film szerint az, hogy táncosnőnk vajon le tudja-e győzni önmagát. Nem csupán a művészet, de az élet - minden élet - tétje is ez. Ha a film rendezője végiggondolná, s végig is vinné ezt az állítást, alighanem remekművet láthatnánk. Aronofsky erőteljesen és pontosan indít: hiteles a tánckar belvilága, a fojtottan marakodó gonosz kis egók, a féltékenységtől, irigységtől mérgezett atmoszféra; a férfienergiát egyszerre hiányoló és gyűlölő otthon. Ám amikor a rendező felépíti ezt az artisztikus és könyörtelen világot, s fel kéne mutatnia magát az átalakulást is - nos, akkor ugyanazt a gyávaságot tapasztaljuk, amit a főhősének kellene legyőznie. A széltől is óvott porcelánbabának kéne felébresztenie magában a szexualitástól duzzadó, ellenállhatatlan démont, aki elveszi, ami kell neki. S egy, a hatáskeltés teljes kelléktárát birtokló szakembernek kellene (kellett volna) lemondania biztos formaérzékkel használt eszközeiről.
Ugyanis a valóságos, belső átalakulás megjelenítése helyett a lányt látomások gyötrik, és érzékcsalódásokat él meg. Belső motiváció helyett vulgárfreudista motívumok bomlanak ki, valóságos horrorelemek váltják föl a horrorisztikus - ám hétköznapi, s éppen ezért gyomorba markoló - élethelyzeteket. A körömágy szorongásos tépkedésének önkínzó kegyetlensége rémisztőbb, mint a testbe hatoló tükörcserép és a patakvér thrilleres fogása; a sebesre vakart hát látványa sokkolóbb, mint a bőr alól végül kiserkenő, majd a testet konkrétan elborító fekete tollak filmtrükkös bravúrja. A mindennapos, akár a néző által is megtapasztalható történésekben felmutatott rettenethez képest utóbbiak túlságosan is célzatos hatáselemek csupán, melyek révén az alkotók annak az átváltozásnak a koncepcióját rágják szájba, amit belső történésként megfogalmazniuk nem sikerült.
Pedig kevés hiányzott egy valóban nagy film létrehozásához. A ragyogóan fényképezett és vágott (Matthew Libatique, ill. Andrew Weisblum, mindketten Oscar-jelöltek) produktum számos erényét lehetne sorolni, de a Fekete hattyúra a főszereplője miatt fogunk emlékezni. Natalie Portman élete alakítását anorexiássá fogyva, valóságos balett-táncossá lényegülten nyújtja. Az a jelenet, amikor megtudván, hogy mégis ő kapja meg a vágyott szerepet, s ezt egy vécéajtónak dőlve megtelefonálja a mamának, a film legemlékezetesebb képe. Mindazon lehetőségek összegződnek benne, amelyek mellett a film a könnyebbik utat választva elment.
TPP
Forgalmazza a Budapest Film
