"Csókolózni is nagyon tud" - Darren Aronofsky filmrendező

  • Kriston László
  • 2011. február 24.

Film

Jancsó Miklós harvardi tanítványa, Hollywood egykor ügyeletes zsenije, a Requiem egy álomért és A pankrátor rendezője most éppen Oscar-esélyes a Fekete hattyúval. A 42 éves művésszel a londoni filmfesztiválon találkoztunk.
Jancsó Miklós harvardi tanítványa, Hollywood egykor ügyeletes zsenije, a Requiem egy álomért és A pankrátor rendezője most éppen Oscar-esélyes a Fekete hattyúval. A 42 éves művésszel a londoni filmfesztiválon találkoztunk.

Magyar Narancs: A pankrátorra nagyon nehezen jött össze a hatmillió dollár, de Velencében Arany Oroszlánt nyert. Könnyebb volt összehozni a Fekete hattyút?

Darren Aronofsky: Nehezebb volt. A pénzemberek azt mondták: "Szép, szép, hogy Natalie Portman a főszereplő, de muszáj vele balett-drámát készíteni? Miért nem egy szép romantikus vígjátékot?" Natalie már tíz hónapja edzett mindennap a balett-teremben, amikor a forgatás előtt két héttel összeomlott a produkció. Felhívtam: "A jó hír az, hogy ismét ehetsz marhaszeletet!" Aztán jött némi koldulás. (A film végül 13 millió dollárba került és eddig 150 milliót hozott - K. L.)

MN: A pankrátor és a Fekete hattyú: két film a "testművészekről".

DA: A pankrátor első verziójában Mickey Rourke lánya balett-táncos lett volna. De aztán rájöttem, hogy a két téma külön feldolgozást érdemel. Nyolc évig gyúrtunk a Fekete hattyúra, de nem akart összejönni. A pankrátor vágása idején tértünk vissza rá. Sok a hasonlóság: az egyik film a "magasművészetről" szól, a másik a legalpáribbról. Mindkettőben olyan előadóművészt látunk, aki az előadást a saját testi épsége, életkora és egészsége elé helyezi.

MN: A Fekete hattyú A vörös cipellők című 1948-as filmet idézi.

DA: Természetesen hallottam róla, Martin Scorsese jóvoltából láttam egy restaurált kópiáját is, de addigra már nagyjából összeállt a sztorink. Eldobtam az agyam, mennyire hasonlít a két történet. A karakterek és a téma. De Polanski munkái vagy Cronenberg filmjei is ott lebegtek előttünk, s Hitchcocktól a hasonmásos Szédülés (1958) és a Marnie (1964) is hatott ránk. A pankrátoron a Dardenne fivérek stílusa látszik. A valósághű cinema verité eszközeit, a kézikamerás megközelítést ezúttal is használtuk, bár vacilláltunk, mert nem akartam, hogy a néző úgy érezze, dokumentumfelvételeket lát. Hiszen a sztori a pszichológiai thriller és a horror határán mozog, s attól féltem, hogy a túlzott dokumentarizmus kiszívja a feszültséget. 16 milliméteres szalagra forgattunk - amit szinte senki sem használ a játékfilmgyártásban, ettől van olyan szemcsés textúrája a képnek. Pont ez tetszett benne. A moziban nem a valóságot látjuk, ezért nem is törekszem rá túlságosan, hogy valószerűnek hassanak a dolgok. Vonz a képi stilizálás minden lehetősége.

MN: A kamera úgy mozog a balerinák között, mintha a táncpartnerük lenne.

DA: Már a kezdetektől tudtam, hogy a kamerának ki kell jönnie a nézőtérről - ahonnan az emberek többsége látja a balettet -, és ott kell lennie a színpadon. Mert a zsöllyéből nagyon könnyednek tűnik minden, hisz a táncosok évekig dolgoznak e könnyedség illúziójáért. De amint bemegyünk a kuliszszák közé, látjuk a verejtéket, a vért és az erős légszomjat. Ezt akartam megmutatni.

MN: Jó volt ilyen szépségcentrikus világban forgatni?

DA: Ilyen kevés pénzből nem volt egyetlen könnyű forgatási napunk sem. Minden reggelt úgy kezdtem: "Uramisten, ma ennyi mindent kell leforgatnunk?!" És másnap ugyanaz elölről, 42 napon át. Az utómunkára nem is maradt pénz. Pedig vissza volt még 300 speciális effektus, melyekkel manipulálni akartam a nézőt. Sokan talán nem veszik észre mindet, csak a legnyilvánvalóbbakat, mégis hatnak.

MN: Hosszú kutatómunkát igényelt a film?

DA: A balett zárt univerzum. Általában bármilyen hivatás képviselőihez fordulok azzal, hogy filmet akarok készíteni róluk, hajlandók együttműködni velem. Nem így a táncosok. Annyira el vannak foglalva magukkal és a munkájukkal, hogy hidegen hagyta őket a filmem. Akkor változott meg a hozzáállásuk, amikor Benjamin Millepied a New York City Balletből csatlakozott hozzám koreográfusként: megnyíltak előttünk az ajtók, és az emberek elkezdtek mesélni. Vele együtt választottam ki, melyik pillanatokra van szükségünk A hattyúk tava történetéből. Így egy másfajta kinetikus forma született: mozdulatok és tánclépések filmje.

MN: Amit Natalie Portman visz a vállán.

DA: Nagyon motivált, nem fogja vissza magát. Mindent belead. A partnerei, Mila Kunis és Vincent Cassel pedig biztosítottak róla: csókolózni is nagyon tud!

MN: Odafigyelsz a politikára és a korszellemre?

DA: A hidegháborúban nőttem fel, amikor belénk nevelték, hogy az atombombától való félelem nem ok nélkül való. Tízéves lehettem, emlékszem, mennyire bepánikoltam. A mai fiatalokat a terrorizmus elleni háború doktrínájával tartják sakkban. De volt a Clinton-érában pár év, amikor mentesek voltunk mindenfajta ellenségképtől. Kíváncsi vagyok, hogy az akkori fiatalok, akik félelem nélkül nőttek fel, milyen felnőttekké válnak.

MN: A Harvardon antropológiát tanultál.

DA: Igen, de nagyon untam. A jegyeim is közepesek voltak. Tanulás helyett a szobatársammal inkább trükkfilmeket készítettünk, és füvet szívtunk.

MN: Rövidfilmjeidről elismerően írt a naplójába harvardi tanárod, Jancsó Miklós.

DA: Mindig lenyűgözött, ahogy Miklósnál a parasztok áttáncoltak a pusztán, és helikopterek köröztek felettük. Elragadóak a hosszú beállításai: a szereplő felvette a telefont, láttuk mögötte az ablakban, ahogy elhaladnak a lovak, a kamera kilépett, követte őket, és mire bejárta a maga 360 fokos körét, a háznak nyoma veszett! Így zajlott a filmjeiben a forradalom. Miklós alig vágott snitteket életében, mégis ő szolgált a legjobb vágási tanácsokkal. Megtanított arra, hogyan erősítsem egy jelenet drámai erejét azzal, hogy kihagyom a szereplők felesleges mozdulatait.

MN: A londoni filmfesztivál katalógusában azt írták, hogy "egzisztencialista humanistaként" jellemzed magad. Jól hangzik, de mit jelent?

DA: Fene tudja. A főiskolai barátnőm jellemzett így engem a rövidfilmjeim láttán. Nem tudom, hogyan maradt fenn húsz éven át ez az idézet. Legközelebb nekem kell megírnom ezt is.

A fekete hattyú

Mindenki ismeri a dudás esetét a pokollal, ismer legalább néhány irodalmi-művészettörténeti referenciát a Nagy Mű létrehozásához szükséges határátlépésről, melyek a művészt mártírnak, a művészetet áldozathozatalnak láttatják.

Ez a film is ezekre a toposzokra épít. Hőse egy balerina, aki nagy reménységből végre nagy felfedezetté lehet: megkapja a lehetőségek lehetőségét, eltáncolhatja nemcsak a Királynőt a Hattyúk tavában, de - mert ez egy új koncepció, a tradicionális baletten belül merész és modern értelmezés - a csábító Fekete Hattyút is, mint a nőiség másik, sötét szenvedélyű, pusztító aspektusát. Csakhogy a szólótáncossá előlépő ifjú tehetség, aki megszállott perfekcionizmusával épp saját fiatalságát, nemiségét nyomja el, aki huszonévesen is (saját karrierjét lányáért feláldozó extáncos) mamájának mézédes terrorja alatt álmodja a valóságot egy babaházban - minden, csak nem az érzéki és öntudatos Fekete Hattyú.

A tét tehát a film szerint az, hogy táncosnőnk vajon le tudja-e győzni önmagát. Nem csupán a művészet, de az élet - minden élet - tétje is ez. Ha a film rendezője végiggondolná, s végig is vinné ezt az állítást, alighanem remekművet láthatnánk. Aronofsky erőteljesen és pontosan indít: hiteles a tánckar belvilága, a fojtottan marakodó gonosz kis egók, a féltékenységtől, irigységtől mérgezett atmoszféra; a férfienergiát egyszerre hiányoló és gyűlölő otthon. Ám amikor a rendező felépíti ezt az artisztikus és könyörtelen világot, s fel kéne mutatnia magát az átalakulást is - nos, akkor ugyanazt a gyávaságot tapasztaljuk, amit a főhősének kellene legyőznie. A széltől is óvott porcelánbabának kéne felébresztenie magában a szexualitástól duzzadó, ellenállhatatlan démont, aki elveszi, ami kell neki. S egy, a hatáskeltés teljes kelléktárát birtokló szakembernek kellene (kellett volna) lemondania biztos formaérzékkel használt eszközeiről.

Ugyanis a valóságos, belső átalakulás megjelenítése helyett a lányt látomások gyötrik, és érzékcsalódásokat él meg. Belső motiváció helyett vulgárfreudista motívumok bomlanak ki, valóságos horrorelemek váltják föl a horrorisztikus - ám hétköznapi, s éppen ezért gyomorba markoló - élethelyzeteket. A körömágy szorongásos tépkedésének önkínzó kegyetlensége rémisztőbb, mint a testbe hatoló tükörcserép és a patakvér thrilleres fogása; a sebesre vakart hát látványa sokkolóbb, mint a bőr alól végül kiserkenő, majd a testet konkrétan elborító fekete tollak filmtrükkös bravúrja. A mindennapos, akár a néző által is megtapasztalható történésekben felmutatott rettenethez képest utóbbiak túlságosan is célzatos hatáselemek csupán, melyek révén az alkotók annak az átváltozásnak a koncepcióját rágják szájba, amit belső történésként megfogalmazniuk nem sikerült.

Pedig kevés hiányzott egy valóban nagy film létrehozásához. A ragyogóan fényképezett és vágott (Matthew Libatique, ill. Andrew Weisblum, mindketten Oscar-jelöltek) produktum számos erényét lehetne sorolni, de a Fekete hattyúra a főszereplője miatt fogunk emlékezni. Natalie Portman élete alakítását anorexiássá fogyva, valóságos balett-táncossá lényegülten nyújtja. Az a jelenet, amikor megtudván, hogy mégis ő kapja meg a vágyott szerepet, s ezt egy vécéajtónak dőlve megtelefonálja a mamának, a film legemlékezetesebb képe. Mindazon lehetőségek összegződnek benne, amelyek mellett a film a könnyebbik utat választva elment.

TPP

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.