Magyar Narancs: A nyelv természetéről szóló tézisei radikális végkövetkeztetésbe torkollanak, mely szerint "a nyelv"nem létezik, beszédünk csupán zajongások sorozata. Hogyan?
Richard Rorty: Álláspontom szerint a nyelv csupán egyike társas jártasságainknak, és semmiben nem különbözik más, nem nyelvi készségeinktől vagy gyakorlati tudásainktól, amelyeket a hétköznapokban használunk. A nyelvtudást tehát ahhoz hasonlóan "szedjük fel magunkra", mint ahogyan megtanulunk biciklizni. Miként a társalgási muníciónk gyarapszik, úgy mozgunk egyre otthonosabban a nyelvi kommunikáció szférájában, és úgy vagyunk képesek egyre hatékonyabban manipulálni környezetünket. A beszédet nem lehet leírni egy absztrakt szabályrendszer törvényeinek való engedelmeskedésként, mint ahogyan ezt számos közkeletű nézet teszi, sőt egyáltalán semmilyen rendszerként sem. Wittgenstein mutatott rá először, hogy a szabályokat mindig vakon követjük, vagyis nem vagyunk képesek megmondani, hogy éppen miféle szabályokat is követünk akkor, amikor az úgynevezett normáknak megfelelően viselkedünk. Semmire sem megyünk tehát a nyelvhasználati vagy a jelentési szabályokra való hivatkozással. Mint ahogyan arról sem vagyunk képesek szavak által számot adni, hogy miként tudunk biciklizni. Egyszerűen csak tudunk - és kész. Legfeljebb megmutatni és sikerrel utánozni lehet, de a "lényege" kifejezhetetlen. Davidson tovább viszi ezt a gondolatot, és azt mondja, hogy ilyenfajta lényegisége a nyelvnek egyáltalán nem is létezik, vagyis a legtöbb, amit tehetünk, hogy konstatáljuk a nyelvhasználati szabályszerűségeknek tetsző mintázatokat, de ezzel egy időben azt is tudnunk kell, hogy ezek semmilyen szerepet nem játszanak a beszédprodukcióban, vagyis nem belső vezérlőelvei a zajcserének. Ezzel mindenfajta szisztematikus leírás lehetőségét elvetjük a nyelvvel kapcsolatban - ebben az értelemben mondom én is azt, hogy a nyelv, ahogyan arra gondolni szoktunk, egyáltalán nem is létezik.
MN: Valóságról szóló állításaink igazsága ön szerint nem a nyelvi leírások és a dolgok valódi állása közti megfelelésben keresendő. Az igazság fogalmáról tehát végképp le kell mondanunk?
RR: Az igazság fogalmát arra szoktuk használni, hogy jóváhagyjuk a mondatainkat. Technikai értelemben továbbra is használhatjuk az igazság szót, a leghasznosabbnak bizonyult leírás értelmében, de ha a világ dolgainak állása és az őket reprezentálni vélt állítások közti egybeesést értjük alatta, azzal nem megyünk semmire, csak a gyakorlat számára haszontalan, eleve meddő metafizikai problémák sorát generáljuk. Használhatjuk tehát, de mindenfajta kommentár nélkül arra nézve, hogy mit is jelent "valójában" az, ha valamely állítást igaznak tartunk. Ahogy nem bizonyult jó ötletnek az sem, hogy a morálisan értett "jóságnak" saját lényegiséget tulajdonítottunk, és azt kutattuk, hogy mit is kell értenünk alatta valójában, illetve hogyan lehet és kell "jónak" lenni, úgy az igazság definiálása és hajszolása is egy eleve megvalósíthatatlan, ezért értelmetlen projektum.
MN: Ön azt vallja, hogy közösségtől függetlenül senki nem lehet racionális, ezért a személyes meggyőződés sem lehet kizárólag egyetlen egyén "tulajdona". Ebben a gondolati rendszerben marad még hely az egyén számára?
RR: Valakit embernek vagy egyénnek nevezni annyit tesz, mint leírni a viselkedését bizonyos kategóriákkal. Például, hogy mit hisz vagy mit akar. Az emberi csecsemőket egyéneknek tekintjük, de a kölyök kiskutyákat nem, ezért utóbbiak vélekedéseiről és szándékairól nem sokat spekulálunk. Ez azért van, mert a kisgyerekek - ellentétben mondjuk a kisállatokkal - egyszer majd maguk is résztvevői lesznek a nyelvhasználók közösségének, vagyis annak a játéknak, amelyben értelmet és okokat keresünk és szolgáltatunk. Amikor egy rasszista azt állítja, hogy a feketék közelebb állnak az állatokhoz, mint az emberhez, akkor ezzel ki akarja zárni őket a beszélgetésből, mondván, hogy ők úgysem olyan lények, akikkel érdemes lenne tárgyalni. Egyénnek azt nevezzük tehát, akivel szóba tudunk - vagy akarunk - elegyedni. A pragmatizmus emberképe éppen azt állítja, hogy nem az igazságért, Istenért vagy a valóságért tartozunk felelősséggel, hanem kizárólag más emberekért - nem látom be, hol kerül itt veszélybe az egyén fogalma.
MN: Sokat ír a középpont és eredendő lényegiség nélküli individuumról.
RR: Daniel C. Dennett (kortárs amerikai tudatfilozófus - B. Gy.) szerint az "énünk" nem más, mint egy narratív gravitációs központ, vagyis olyan illuzórikus eredő, amely felé az általunk és a rólunk mondottak tendálnak. Sorozatban gyártjuk magunkról és másokról a piszkozatokat, de sehol nincsen eredeti verzió. Ezért semmiféle végső válasz nem létezik arra, hogy mi az az "én", vagy mit jelent embernek lenni, csupán leírások léteznek, amelyeket több-kevesebb sikerrel megpróbálunk egymásra illeszteni. Olyanokra, akikhez beszélni szoktunk. Nem értem, hogy mi olyan "embertelen" a személyiségnek ebben a felfogásában. Szerintem ennél humanisztikusabb módon már nem is gondolkodhatnánk.
MN: Ahol nincs végső igazság, ott minden vélemény és életforma "ugyanannyit ér". Sokan éppen ezért kulturális relativistának tartják.
RR: Semmi közöm a kulturális relativizmushoz. Ember nincsen, aki komolyan hiszi, hogy minden életforma vagy nézőpont ugyanannyira jó vagy értékes, mint bármely másik. Nincsenek "gyakorló relativisták", mindenkinek vannak elképzelései a jóról és a rosszról, amiként a pragmatistáknak is. Csak annyi közös van bennünk, hogy én sem állítom, hogy a kultúrákat össze lehetne egy olyan szempontrendszer mentén mérni, amely mentes mindenféle kulturális meghatározottságtól.
MN: Gyakran úgy határozza meg a filozófiát, mint érdekes történetek mesélését mindenféléről. Egyáltalán tudománynak tartja?
RR: Nem igazán. Ha tudományról beszélünk, a természettudományok értelmében tesszük ezt. Azok képesek előre jelezni eseményeket, a filozófia semmi ilyesmit nem tesz. A filozófusok leginkább élményközösségként írhatók le, akik olvastak bizonyos könyveket, és értik bizonyos szavak használatát. A filozófia egy "szakosodott beszédmód", de nem tudomány. Nem értem, miért mondanánk, hogy közelebb áll a fizikához, mint a költészethez. A kortárs filozófiában is megfigyelhető az a tendencia, hogy mindenki néhány, meghatározott problémával foglalkozik, pusztán azért, mert mindenki más is azokat a bizonyos kérdéseket vizsgálja. Olyan tankönyvi problémákra gondolok itt, mint a test és lélek problémája, az emberi tudás korlátosságának vagy a szabad akaratnak a kérdése. De ilyen a látszat és valóság viszonyának dilemmája is. Mindenki ezeken rágódik, és ettől meglehetősen unalmassá válik az egész. Sokkal több képzelőerőre lenne szükség a filozófusok részéről.
MN: Van az ön által képviselt gondolkodásmódnak bármiféle politikai filozófiai relevanciája?
RR: Közvetlenül semmilyen politikai alapállás nem következik a pragmatizmusból. Ugyanakkor a demokratikus berendezkedésben az állampolgárok szabad megegyezése a tekintély egyetlen forrása, miként a pragmatizmusban is az objektivitást az interszubjektivitás váltja föl, ahol a tudás egyet jelent azzal, amit a lehető legteljesebb intellektuális és politikai szabadság közegében hiszünk. A demokrácia tökéletesítésének törekvése azonban nem a pragmatizmus kizárólagos sajátja. Nem kell ahhoz egyetérteni ezzel a fajta filozófiával ahhoz, hogy valaki nagyobb egyenlőséget és jólétet kívánjon. A pragmatizmusnak nincsen erkölcstana sem: gondolkodhat valaki az igazságról és a nyelvről hozzám hasonlóan úgy, hogy mellette egy kegyetlen fasiszta. Nem kizárt, hogy egy velejéig romlott ember ugyanúgy gondolkodjon egyes filozófiai kérdésekről, mondjuk az igazságról, mint William James (a pragmatizmus egyik szülőatyja - B. Gy.) vagy én.
MN: Nyilván tudatában van annak, hogy gondolkodásmódja akár fegyverként is felhasználható a pragmatizmussal szemben. Hiszen ha valóban komolyan veszi mindazt, amit az igazságról mond, akkor ezzel egyben azt is be kell ismernie, hogy amit ön mond, az sem lehet igaz.
RR: A legtöbb, amit tehetek, hogy érvelek az igazam mellett, tudván, hogy ez nem olyan látásmód, amit igazolhatnának a valóság tényei. Inkább csak ajánlat, hogy miként gondolkodjunk a világról és magunkról ahelyett, ahogyan eddig tettük. Mert miről szólt a felvilágosodás? Egyfajta társadalmi kísérlet volt, amely tett egy ajánlatot arra nézve, hogy milyen új fogalmakban gondolkodjunk a teológiai látásmód helyett. Sokkal inkább ígéret volt mindaz, amit hirdetett, mintsem egy igazolt nézetrendszer. A pragmatizmus - ha úgy tetszik - a második lépés a felvilágosodás által megkezdett úton, a felvilágosodás önfelvilágosodása, a felvilágosult gondolkodás önismeretének gyarapodása. Meggyőződésem, hogy ezzel az ajánlattal is érdemes lenne élni.
Bugyinszki György
Köszönetünket fejezzük ki a Pécsi Tudományegyetem filozófiaprofesszorainak, a négynapos magyarországi Rorty-konferencia szervezőinek, Boros Jánosnak és Nyíri Kristófnak.
"Mi egy fülpiszkáló?"
A felforgató, öntörvényű és ellenállhatatlanul szellemes Rorty nem az igazság keresését tartja a filozófia feladatának. Elemzéseiben búcsút mond az emberről és a világról való beszéd olyan, korábban megkérdőjelezhetetlennek tartott alapkategóriáinak, mint a megismerés, a megértés, a személyes vélemény, a nyelvi jelentés, a morálisan értett "jó", no és persze a személyiség magja és a végső igazság. A klasszikus filozófiai szövegek zömét hasznavehetetlennek tartja, mivel azok értelmetlen és "lényeg"-telen álproblémákon rágódnak. Filozófiáját antirealistának is nevezik, de ő inkább az antiesszencialista és az antireprezentacionista jelzőt kedveli. Mindenekelőtt azonban prag-matistának vallja magát. Fő cél-táblái a "nagy halott filozófusok" (a "rossz fiúk") közül: Platón, Descartes, Kant, Locke, Frege és a korai Wittgenstein. Életművének alapgondolata szerint a dolgokat nem a valóság eredendő lényegiségének kényszerítő ereje miatt nevezzük úgy, ahogyan, hanem mert mindig az aktuális szótárunk szolgálja a leghatékonyabban az életformánkban gyökerező érdekeinket. Miként a 17-es számnak sincsen "alanyi jogon" semmiféle "benső lényege", eltekintve attól, ahogyan a matematika rendszerében viselkedik, úgy például egy székben sincsen semmi "székség". Kizárólag azért nevezzük annak, mert ülni szoktunk rajta. Következésképpen ha székeken aludnánk, akkor a székeket ágyaknak neveznénk, a zsiráfokat meg ki tudja, minek - ha történetesen haszonállatok volnának. Ugyanezen logika mentén ha a kisméretű csavarhúzókat tömegesen fülpiszkálásra kezdenénk el használni, akkor előbb-utóbb a csavarhúzót fülpiszkálónak keresztelnénk át. A "Mi egy fülpiszkáló?" lételméleti talányára - és az összes többi nagy filozófiai kérdésre - ezért soha sem adható megnyugtató és végleges válasz. A nyelv és a valóság viszonyát kutatni pedig nem kevésbé blőd foglalatosság, mint azt vizsgálni, hogy miként viszonyul egy reggeli teázás a valósághoz.
