Kiállítás: Theatrum zingaricum (Hajdu András képei a Mai Manó Házban)

  • Szentpéteri Márton
  • 2004. május 6.

Film

A klasszikus - sokszor tudatosan fekete-fehér - szociofotó látásmódja ma már csupán rétegérdeklõdésre tarthat számot, a szomorkodásra hajlamos tojásfejû-eken kívül ugyanis nemigen érdekel már senkit. Már csak ezért sincs a romákat bemutató szociofotóknak valódi társadalmi hatásuk mostanában, pedig a hathatós roma érdekvédelmi politika és a témába vágó, a mindenkori négyéves cikluson túlmutató kormányzati stratégia mellett megkerülhetetlen volna - sõt, a politikai cselekvést tulajdonképp elõfeltételeznie kellene -, hogy megismerjük roma honfitársainkat szûkebb hazánkban, illetve legalább Európának ezen a kelet-közép-európai fertályán. Ehhez azonban meg kell találni a megfelelõ eszközöket, így például jól átgondolt társadalmi célú kommuniká-cióra volna szükség többek között. A nyilvánvaló jó szándék

A klasszikus - sokszor tudatosan fekete-fehér - szociofotó látásmódja ma már csupán rétegérdeklõdésre tarthat számot, a szomorkodásra hajlamos tojásfejû-eken kívül ugyanis nemigen érdekel már senkit. Már csak ezért sincs a romákat bemutató szociofotóknak valódi társadalmi hatásuk mostanában, pedig a hathatós roma érdekvédelmi politika és a témába vágó, a mindenkori négyéves cikluson túlmutató kormányzati stratégia mellett megkerülhetetlen volna - sõt, a politikai cselekvést tulajdonképp elõfeltételeznie kellene -, hogy megismerjük roma honfitársainkat szûkebb hazánkban, illetve legalább Európának ezen a kelet-közép-európai fertályán. Ehhez azonban meg kell találni a megfelelõ eszközöket, így például jól átgondolt társadalmi célú kommuniká-cióra volna szükség többek között. A nyilvánvaló

jó szándék

ellenére az eddigi kísérletek a témában rendszerint továbbra is a többség szupremáciáját sugalló, a toleranciát félreértõ hangnemben születtek meg. Nem arra irányultak ugyanis, hogy a sztereotípiákat és okaikat megismerjük, hanem arra, hogy a romákat is fogadjuk el emberként, s ne féljünk tõlük - mintha bizony ez a tény vita és jó társadalmi célú hirdetés tárgya lehetne. Az igen ritka új szemléletû kampányok egyébként - igaz, jóval Hajdu András kezdeményezése után - immár legalább elfogadták azt a kézenfekvõ tényt, hogy az üzleti kommunikáció rendkívül harsány és nyers, az egyértelmû figyelemfelkeltést célzó kép- és szlogendömpingje mellett nincs esélyük a szegényes, rosszul megvilágított, színtelen, nemritkán hihetetlenül ízléstelen és demagóg társadalmi célú reklámfilmeknek, vezérelje alkotóikat bármilyen jó szándék is.

Hajdu komoly sajtó- és reklámfotós tapasztalatokkal rendelkezik, ismeri az üzleti kommunikáció vizuális trükkjeinek minden csínját-bínját - nemrég például négy, a kiállításon is látható fotóját beválogatták a Lürzer's Archive The 200 Best Ad Photographers címû reprezentatív albumába is. Korántsem tartozik azonban azok közé, akik fotós mivoltukat teljesnek vélnék, ha csupán profitorientált munkát végeznének. A Mai Manó Házban kiállított színes képek rendre olyan módszerekkel készültek, amelyek elsõsorban a reklámfotózásban használatosak az "amerikai éjszaka" világítástechnikájától a középformátumú film alkalmazásán át a fotóalanyok beállításáig. A kiállításon mindezt még fokozza a buszmegállókból és taxidrosztokból ismerõs citylight jellegû installációs eljárás - a képeket átlátszó, ún. duratrans fóliákra hívták, s hátulról neonfény világítja meg õket. Hajdu fotói ugyanakkor a kapcsolatteremtés képei, több értelemben is. A figurák életszerûségét a szemlélõ egy percig sem vonja kétségbe, noha minden esetben beállított fotókról van szó - ez pedig azt jelenti, hogy Hajdu remekül instruál, fotóalanyaival

megtalálja a hangot,

lencséjén keresztül pedig soha nem a kívülálló elé táruló látványt, jóval inkább a képen látható romák életébe csöppent ember tapasztalatait mutatja meg. Mindez pedig azzal jár, hogy a régió romáit minden fotós trükk ellenére úgy mutatja be, ahogy azok mindennapjaikat élik - nyomorúságukban és boldogságukban egyaránt. Ez az autonóm romakép pedig összekapcsol, nem pedig elválaszt, mint a hagyományos szociofotó szenvtelen szociális demagógiája, amely a legjobb esetben is csak a többség döbbenetét tükrözheti a bemutatott társadalmi dráma láttán. Minél több képét ismerem meg, annál inkább erõsödik bennem a meggyõzõdés, hogy Hajdu tulajdonképp ösztönösen is egy olyan korszerû roma arcképcsarnokon dolgozik, amely a kora újkori theatrum mûfajában leli elõzményét. A theatrum legismertebb hazai példája talán Prágai András német forrásból fordított Sebes agynak késõ sisak címû verses portrégyûjteménye, ami a harmincéves háború fõszereplõit vonultatja fel, s eredetijéhez minden bizonnyal metszett portrék is járultak, amiként így volt ez Zsámboki János neves orvosokat bemutató Iconese vagy a protestáns világban számon tartott értelmiségiek arcképeit sorjázó Jean-Jacques Boissard-féle Bibliotheca chalcographica esetében is. Hajdu dramatizált mikrokozmoszában ezúttal azonban Közép-Európa névtelen romáinak világa elevenedik meg Csenyététõl Bukarestig, Szászcsávástól Monorig.

"Megtaláltam egy vizuális nyelvet s az eszközöket hozzá, az azonban, hogy milyen célt érek el mindezzel, már túl van a hatáskörömön" - vallja Hajdu a Narancsnak. Ezt azonban minden bizonnyal csak a szerénység mondatja vele, hiszen roma tárgyú képeinek esetében, éppúgy, mint reklámos munkái során, mindenképp egy kiforrott - legfeljebb ezúttal szavakba nem öntött - koncepció jegyében dolgozik. Hogy a cél most kimondatlan marad, rendjén van, hiszen amiképp a reklámok esetében a szövegíró, úgy Hajdu leendõ albumának esetében majd a mûkritikus társszerzõ dolga lesz a verbalizáció, a képek ugyanis - minden hiedelem ellenére - egyáltalán nem beszélnek önmagukért, különösen nem a mai világban.

Szentpéteri Márton

A Pécsi József fotómûvészeti ösztöndíj nyertesei, Magyar Fotográfusok Háza. A kiállítás május 9-ig tekinthetõ meg

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.