"A megváltás még hátravan" - Jessica Hausner rendező és Sylvie Testud színész

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2010.10.21 00:00

Film

A csodaváró zarándokok fő célja, Lourdes mára katolikus Disneylanddé, Las Vegas neonfényeivel vetekedő bazárrá terebélyesedett. Szabad-e üzletet csinálni a gyógyulásra vágyó beteg emberek hitéből? Többek között erre keresi a választ a megjelenésünk napján induló Lourdes című film (egy fontos epizódszerepben Tóth Orsival). S erről beszélgettünk az alkotókkal is, előbb a rendezővel, majd a főszereplővel.
A csodaváró zarándokok fő célja, Lourdes mára katolikus Disneylanddé, Las Vegas neonfényeivel vetekedő bazárrá terebélyesedett. Szabad-e üzletet csinálni a gyógyulásra vágyó beteg emberek hitéből? Többek között erre keresi a választ a megjelenésünk napján induló Lourdes című film (egy fontos epizódszerepben Tóth Orsival). S erről beszélgettünk az alkotókkal is, előbb a rendezővel, majd a főszereplővel.

Magyar Narancs: Eléggé meszsze jutott a Lovely Ritával megkezdett úton. Milyen személyes vagy kollektív indíttatásból kirándult a vallási "biznisz" felé?

Jessica Hausner: Nekem mint megfigyelőnek, emberi élethelyzetek, sorsok dokumentálójának kötelességem tiszteletben tartani mások hitét, meggyőződését. A csodáról akartam filmet készíteni, pontosabban a csodavárásról, ami teljesen ellentétes az emberi logikával. Hiszen földi értelemben mindannyian a halál felé menetelünk. Egyfelől kénytelenek vagyunk elfogadni a létezésünk véges mivoltát, másfelől iszonyatosan él bennünk a remény, hogy minden jó lesz, hogy létezik valaki, aki odafentről vigyáz ránk. Végül is azért állapodtam meg Lourdes-nál, mert keresve sem találhattam volna autentikusabb helyet e paradoxonnak a feltérképezésére.

MN: Christine, a film paralízises főszereplője megrögzött ateista, mégis feláll a tolószékéből a zarándokút végén, mások mélyen hisznek, mégsem gyógyulnak meg.

JH: Valóban, a csodán átesők gyakran felteszik maguknak a kérdést, hogy mit tettek azért, hogy meggyógyuljanak, mivel érdemelték ki a kegyelmet. Vajon tényleg a jó keresztény viselkedésen, az egyéni erőfeszítéseken múlik? A betegekben, akikkel magam is találkoztam, egyfelől él a remény, másfelől soha nem lehetnek biztosak abban, hogy a reményeik, a fohászaik meghallgatásra lelnek. Christine, a Lourdes főhőse elsőre azt kérdezi: "Miért pont én? Várnak tőlem valamit cserébe?"

MN: Kapott-e használható információkat az egyháztól, a Lourdes-ban szolgálatot teljesítő lelkipásztoroktól?

JH: Sokat beszélgettem velük, s felkerestem Tarbes és Lourdes püspökét is. Fontos volt a véleményük, a tanácsaik az ott zajló ceremóniák, gyógykezelések valósághű bemutatása szempontjából. Teológusokkal is találkoztam, érdekes, hogy ők maguk is tudatában vannak a csodákkal kapcsolatos ambivalenciáknak. Nincsenek végleges válaszok arra, hogy Isten, ha elfogadjuk a létezését, milyen alapon ad esélyt a gyógyulásra bizonyos embereknek, illetve milyen alapon tagadja meg tőlük a segítséget. A kérdések persze nagyon messzire vezetnek, egészen odáig, hogy valójában mi az emberi lét értelme.

MN: Önt például mennyire befolyásolta a hite vagy hitetlensége?

JH: Igyekeztem megőrizni az ártatlanságomat. Amennyire csak lehetett, kiüresítettem magam, eltávolodtam a nevelésem által belém plántált vallásos érzülettől, ami ellen kamaszkorom óta kézzel-lábbal tiltakoztam.

MN: A színészeket mennyire nyomasztotta ez a nagyon katolikus közeg?

JH: A testi-lelki fogyatékosság eljátszása nyomasztotta őket. Többen visszamondták a részvételt a filmben. Sylvie érzékeny, felelősségteljes lény, aki rögtön megértette, hogy itt nem Lourdes-ról, hanem többről van szó. Tökéletesen átélte és átlényegítette a testelhagyás élményét, pontosabban azt a kiszolgáltatottságot, amikor csak az arcjátékával, a mimikájával képes kommunikálni. Hosszú előkészület előzte meg a forgatást. Közösen felkerestünk egészségügyi intézményeket, kórházakat, ahol testi fogyatékosokat kezelnek.

MN: A sziklába vájt Madonna előtti imák, a vallási liturgiák, a megtisztulás élményét közvetítő fürdők rituálé jellege mintha csak transzcendens értelmet adna a történetnek. Ez volt a szándéka?

JH: Valahol a látható világ mögé akartam hatolni. A tudattalan mögé, egy láthatatlan tartományba.

MN: Mondhatjuk úgy, hogy az élet misztériumára keresi a válaszokat?

JH: Pontosan. Keresem, és ezen van a lényeg.

*

Sylvie Testud a kortárs francia filmek "legkisebb lánya", csodálkozó szemmel, elfogadás és düh váltakozásában játssza el a lourdes-i csodavárást.

Magyar Narancs: Mi keltette fel az érdeklődését Jessica Hausner filmje iránt?

Sylvie Testud: Az elegancia, a finomság, a történet tündérmese jellege. A Lourdes mondhatni ellenszélben hajózik mindazzal, ami a mai kortárs filmeket jellemzi. Túlságosan a földbe döngölt sztorikat látunk a mozivásznon, a legtöbb film az erőszakot, a primer ösztönöket részesíti előnyben. A Lourdes alapvető kételyeket fogalmaz meg az emberi létezésről. Nem tüzel élből a vallásokra, mérhetetlen szabadságot ad a nézőnek.

MN: Milyen érzeteket keltett Christine szerepe?

ST: Az fogalmazódott meg bennem, hogy a megváltás alighanem még hátravan. S nem létezik emberi mércével értékelhető igazság. Máskülönben miért történhetne meg, hogy olyanok, akik életükben egy szál cigarettát sem szívtak el, tüdőrákban halnak meg, hogy gyönyörű, egészséges gyerekeket hirtelen megtámad valami gyógyíthatatlan betegség?

MN: Érzelmileg hogyan közelítette meg ezt a magatehetetlen, tolókocsihoz kötött lányt?

ST: Nagyfokú önmegtartóztatással. Egészen egyszerűen nem tehettem meg a valódi sorstársaim előtt, akik kerekes kocsikon gurultak be a zarándokútra, hogy amikor éppen kedvem tartja, felálljak, és elszívjak egy cigarettát. A szégyenérzet és a szorongás éppúgy megvolt bennem, mint annak a tudata, hogy nekünk, úgymond egészségeseknek, sokkal több hálával és alázattal kellene élnünk.

MN: A hit ereje megérintette a forgatás során?

ST: Ez nálam egy réges-régi kérdés. Gyerekként egyházi kórusban énekeltem, sőt majdnem apáca lettem, de tizenhét éves koromban még időben rájöttem, hogy nem ez az én utam. Túl sok kérdés, kétely tapad a vallásokhoz. Egyelőre lefoglalnak a mindennapi élet gondjai, örömei. Ha vétettem az életben, azért majd a végén fogok bocsánatot kérni.

Szentgyörgyi Rita

Lourdes

Ha ki sem mozdulnánk az ebédlőből, ahol a szervezetten utaztatott zarándokok étkeztetése folyik, akkor is láttunk mindent Lourdes-ból, amit a francia koprodukcióban dolgozó osztrák rendezőnő láttatni szeretne. A napi ügymenetet az összes szereplővel: a csodavárókat és a személyzetet, a szeretetszolgálatot és a háttéripart, a butikot és a világító glóriájú Szűzanyát. Igen, igen, a csodavárásnak nemcsak testi-lelki mozgatórugói vannak, de van szolgáltatóipara is, mely napi háromszori étkezéssel, fakultatív programokkal és a butiksor könnyű elérésével járul hozzá a minél teljesebb élményhez. Mindez éppúgy kiolvasható a látottakból, mint a fordítottja; Hausner nagyjából egyenlő távolságra helyezkedik el a kiránduló és a belső utaktól, a butiksortól és a betegszobáktól, és ez nála nem valami politikailag korrekt álláspontnak tűnik, hanem annak az altmani alapállásnak, melyből oly jól le lehet filmezni egy nagyobb társaságot, annak finom belső közlekedési szabályait. Ebből a kameraállásból különösebb kreatív izomhúzódások nélkül beláthatók a szkeptikusak és a reménykedők, a hívők és a hivatalnokok, az önkéntesek és az önkényesek, és még az a finom sáv is, ami oly reménytelenül elválasztja a beteget és az egészségest. Néha feltűnik, s egyszer-egyszer mond is valamit, például egy viccet (a Szentlélek, Jézus és a Szűzanya a szünidei terveikről beszélgetnek...) a szeretetszolgálatosok egyik szürke eminenciása, de a hallgatásai azok, amik aranyat érnek. Ahogy az arcára alig észrevehetően kiül a rutinos rezignáltság, a "hány ilyet láttam már" mosollyal palástolt lemondása, az igazi filmes érdem, és mindehhez még csak el sem kell hagyni a szállodai alagsort. De ha már helyben vagyunk, futunk egy kört a külső helyszíneken, és belebonyolódunk egy csodával határos sorsba, a kerekes székes Christine-ébe. Nem az őt alakító Sylvie Testud hibája (a színésznő derekasan teszi a dolgát), hogy amint Christine-re irányul a rendezői figyelem, hátrányos helyzetbe kerül, díszletté butul a kórus, és mint minden jól nevelt történetben, elválik, ki a mellékszereplő, és ki nem, ki kapja a neonglóriát, és ki a mikrofont a szállodai zenés esten.

- köves -

A Mozinet bemutatója

Neked ajánljuk