A kicsit erőltetetten math metalnak nevezett, követhetetlenül komplex zenét tartalmazó 1999-es Calculating Infinity lemezzel komoly underground sikert arató, majd az azt követő, emészthetőbb énekdallamokra és dalstruktúrákra épülő, ugyanakkor továbbra is gyilkosan technikás zenét tartalmazó Miss Machine és Ire Works anyagokkal világszerte ismertté vált amerikai Dillinger Escape Plan másodszor járt Budapesten: múlt szerdán az idén megjelent Option Paralysis című lemezüket mutatták be a Dürer kertben. A Narancs kérdéseire a színpadon fékevesztetten őrjöngő zenekar alapító tagja és zenei agya, Ben Weinman gitáros (képünkön középen) válaszolt.
*
Magyar Narancs: Azt olvastam, hogy Clapton és Stevie Ray Vaughan hatására vettél gitárt a kezedbe. Hogy jut el valaki a bluestól a Dillinger Escape Planig?
Ben Weinman: Kölyökkoromban valóban bluesrajongóként kezdtem, és az első dal, amit megtanultam, a Sunshine Of Your Love volt a Creamtől. Aztán ahogy idősebb lettem, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején engem is elkapott a metál: akkor olyasmiket hallgattam, mint a Skid Row, a Bon Jovi vagy akár a Guns 'n' Roses. Ekkoriban óriási kultuszuk volt Amerikában a gitárhősöknek, és nyilván engem is megfertőztek ezek a kimondottan szólócentrikus zenék. Később beleástam magam a death metalba és az akkoriban undergroundnak számító punk-hardcore színtér csapataiba, amikor pedig a Dillinger indult, már javában dzsesszt is hallgattam. A korai Dillinger-felvételek készítésekor pont ez volt a koncepció: ötvözzük a death metal és a hardcore energiáját a dzsessz komplex ritmusaival és a kimunkált gitártémákkal.
MN: A Dillinger sokáig az egyik legkomolyabb amerikai underground kiadó, a Relapse szárnyai alá tartozott, az Option Paralysis viszont már saját kiadásban jelent meg, és csak a terjesztés jogát adtátok oda a Relapse-nél jóval kisebb francia Seasons Of Mistnek. Ez nekem elég kockázatos lépésnek tűnik.
BW: Nem váltunk el haraggal a Relapse-től, de két dolog miatt is logikus lépésnek tűnt a váltás: egyrészt így még inkább a mi kezünkben van a kontroll a kiadványaink felett, másrészt pedig a zeneipar napról napra változik, ami a hozzánk hasonló bandákat akár nagyon érzékenyen is érintheti, és mivel soha nem tudhatjuk ebben a szakmában, hogy mit hoz a holnap, a saját kiadóval nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Egyébként valóban nagy kihívás a dolog, de mi szeretjük a kihívásokat.
MN: Úgy tudom, te komoly részt vállalsz a zenekar menedzseléséből is.
BW: Egyfelől mindig is érdekelt, hogyan működik a zenei biznisz, másrészt pedig a zenekarnak is sokkal jobb, ha valaki belülről irányítja, nem pedig egy külső ember. Ez komoly munka egyébként, nem mindenki bírja, és az sem feltétlenül természetes, hogy a zenélés mellett valaki ilyen mélyen beleássa magát a menedzselésbe is, mint én, de azt gondolom, hogy minden zenekarba kellene legalább egy olyan tag, aki követi a dolgok üzleti részét is, a megfelelő kérdéseket teszi fel a megfelelő embereknek, és közben kicsit megtanulja ezt a szakmát is.
MN: Legendásan vadak vagytok a színpadon - honnan jön az energia, hogy ilyen önpusztítóan játsszatok minden este?
BW: Talán onnan, hogy még dolgozik bennünk a bizonyítási vágy, hogy mi akarunk lenni a világ legjobb zenekara, és nemcsak másokhoz, hanem önmagunkhoz képest is mindig jobbak szeretnénk lenni, ez pedig érvényes a színpadi munkára is, tehát muszáj minden este hozni a színvonalat. Mindannyian imádjuk ezt a zenét, és imádunk megőrülni a színpadon: ha nem így volna, nyilván nem ugrálnék én sem a hangfalakról, mert akkor már csak egy üres póz lenne az egész.
MN: A Plagiarism EP-n több feldolgozás is szerepel, többek közt Massive Attack-, Soundgarden- és Nine Inch Nails-dalok - ez utóbbit Trent Reznorékkal is játszottátok közösen a NIN búcsúturnéján.
BW: Eredetileg eszünkben sem volt feldolgozásokkal telipakolni egy kislemezt, csak mindig elő-elővettünk egy-egy dalt másoktól a próbák közben, és elkezdtük a saját örömünkre játszogatni őket. Később néha koncerteken is előkerültek, aztán ez lett belőle. Sohasem gondoltam volna, amikor az egyik próbán nekiálltunk szórakozni a Nine Inch Nails Wishével, hogy egyszer Trent Reznorral fogok egy színpadon állni, és ezt a dalt játsszuk. Hatalmas elismerésnek számít tőle, hogy felkért minket.
MN: Az utóbbi egy-két évben remixeket is gyártottál, többek közt olyan előadók dalaiból, mint Lil' Wayne, a Thrice vagy a Bring Me The Horizon. Mi tesz igazán jóvá egy remixet szerinted?
BW: Egy jó remix számomra az adott dal másféle interpretációját jelenti, tehát azokat a remixnek nevezett torzszülötteket, ahol csak mondjuk a dobsáv helyére szúrta be az elkövető a dance-ritmusokat, csak a remixelés fogalma megcsúfolásának tekintem. Amikor én készítek remixet, általában majdnem az összes részétől megszabadulok az eredeti dalnak, csak egy-két elemet tartok meg - egy énektémát, dobbreaket vagy mondjuk a főriffet, és erre gyakorlatilag új dal készül. Izgalmas és másfajta kreativitást igénylő feladat írni egy teljesen új dalt úgy, hogy az eredeti szerzemény inspirál. De nem lesz belőlem dj, nem fogom diszkókban tolni a tánczenét éjjelente.
MN: A Dillingerben Chris Pennie dobos három évvel ezelőtti távozása óta te maradtál az egyetlen alapító tag. Nem különös érzés ez?
BW: Érdekes, de annyira nem. Jó érzés, hogy a zenekar még mindig működik, és bennem még dolgozik ugyanaz az energia, mint amit éreztem az induláskor, a zenekar pedig még mindig képes tartani azt a szintet, amit annak idején megálmodtam magamnak. De Greg és Liam (Greg Puciato énekes és Liam Wilson basszusgitáros - V. Á.) is nagyon régóta a Dillinger tagja, szóval őszintén szólva eszembe sem jut, hogy én vagyok az utolsó mohikán a zenekarban.
