"Mi itt tartunk" - Wesselényi-Garay Andor kurátor és Ferencz Marcel építész a Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjáról

  • Dékei Kriszta
  • 2010.10.21 00:00

Film

A 12. Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonja egyértelmű siker. Nemcsak a leglátogatottabb nemzeti pavilonnak számít, de a legolvasottabb, rangos amerikai építészeti újság, az Architectural Review képeslap méretű fotót is közölt róla.
A 12. Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonja egyértelmű siker. Nemcsak a leglátogatottabb nemzeti pavilonnak számít, de a legolvasottabb, rangos amerikai építészeti újság, az Architectural Review képeslap méretű fotót is közölt róla.

Magyar Narancs: Milyen visszajelzéseket kaptatok?

Wesselényi-Garay Andor: Sok nemzetközi cikk foglalkozik a magyar pavilonnal. Kiemelnek néhány kiállítást - Bahreint, az Arany Oroszlán díj nyertesét természetesen mindenki megemlíti -, s mi az összes felsorolásban ott vagyunk. Úgy tűnik, sikerült áttörni. Velence lényege, hogy baromira erős reflektor, és hirtelen iszonyatos fénnyel képes megvilágítani valamit. Száz alkotót, kiállítókat és kurátorokat vegyesen. És ebből a között a tíz között vagyunk, akikről beszélnek, akik látszanak. Persze jó lenne azt mondani, hogy mi nyertük meg az Arany Oroszlánt, de hát nem. Ám ez akkor is nagyon szép teljesítmény volt.

MN: Mióta készültetek a pályázatra?

WGA: Két évvel ezelőtt már indultam a biennálepályázaton, és megbékéltem azzal, hogy mindig én leszek a szimpatikus vesztes. Ha építészteoretikusnak tartom magam, akkor igenis, le kell tennem kétévente egy koncepciót az asztalra. Inkább magát a csinálást akartam megtapasztalni. Marci autójával két évig együtt utaztunk Debrecenbe (mindketten ott tanítanak - D. K.). Két fiú, a családból kiszabadulva, hajnalban - ilyenkor megváltja a világot. Nagyon inspiráló beszélgetéseink voltak. És amikor jött a biennále lehetősége, írtam egy levelet: "Marci, elég a szarakodásból, elég a szavakból - mert ezek a kamaszos nekilendülések egy kocsiban ilyenek tudnak lenni -, ezeket váltsuk valóra, induljunk el, és nyerjük meg a biennálét!" És marha jól tudtunk együtt dolgozni.

MN: Miért?

WGA: Nagyon nehéz szellemi korrumpálódás nélkül tiszta és integráns dolgokat csinálni. Alkotópárosoknál mindig hozza valaki a prekoncepcióit, mindenkinek van valamilyen gyengéje, mindenki leveri valahová a cövekeket. Ebben a munkában azt élveztem, hogy ilyesfajta korrupciót kölcsönösen nem engedtünk meg egymásnak. Korrupció alatt nem feltétlenül egy tudatos eltaknyolást értek, hanem amikor van a kicsi lelkedben valami vágy, hogy "akkor majd ide csinálunk valami szépet". Abban egyeztünk meg, hogy nem válhat olyan alkudozássá a projekt, hogy "jó, akkor teneked betesszük a kis szarodat, én meg a magamét teszem be". Ilyenkor jött a másik, és azt mondta, hogy "nem, vidd innen a francba!". Volt egy pillanat, amikor ebbe úgy belefáradtunk, hogy majdnem beledőltünk.

Ferencz Marcel: Igen, naponta harmincszor, kilenc hónapon keresztül.

MN: Az építészeti kiállítások a konkrét tervek bemutatása helyett egyre inkább olyanok, mint egy képzőművészeti tárlat: magát az adott teret igyekeznek élményszerűvé tenni. Miért?

WGA: Már viszonylag régi dolog, hogy egy kiállítóteret nem úgy fognak fel, mint egy falat, burkot vagy egy olyan hártyát, amire rá lehet akasztani különböző alkotásokat, hanem valamilyen térművészeti koncepciónak rendelik alá. A képzőművészetben ez bevett kiállítási technika. Tehát a kiállítási tér egy olyan lehetőségtér is egyben, ahol mindenki meg tudja mutatni az adott térrel kapcsolatos elképzeléseit.

FM: Mivel az építészeti prezentáció ma már nemcsak az újságokon, hanem az interneten keresztül is elérhető, igazából nincs is jelentősége annak, hogy képeket, tervrajzokat, maketteket rakjunk ki egy teremben, és azokat nézegessük.

WGA: Ami a nem szakmabeliek számára elég unalmas és nehezen befogadható is.

FM: Ha a hagyományos koncepciót megismerhetjük, akkor feltehetjük a kérdést, hogy egy nemzeti pavilon mit mutasson be. Hát az építészet azon területeit, amit sem a média, sem a könyvek nem képesek bemutatni. Mert meg kell tapasztalni a teret.

MN: Mi a jelentősége egy nemzeti pavilonnak? Nem avítt konstrukció?

WGA: Szétbontanám ezt a kérdést, hogy nemzeti pavilonok és nemzeti reprezentációk. A hagyományos értelemben vett nemzeti reprezentáció áttételes formában valósul meg. Ha lehet ilyen nagy gondolatokat mondani, a kiállításból lehet arra következtetni, hogy mi jellemző az adott országra, vagy arra, hogy mi érdekelte az ország szakmai közösségét. A magyar pavilon a rajzolással - úgy, ahogy mi álltunk hozzá -, a magyar építészeti kultúrával, a magyar építészeti oktatásban nagyon fontos elemmel foglalkozott. A magyar építészet kifejezetten grafikus építészet, ami összefügg azzal, hogy az építészek nagy része jól rajzol, ráadásul élvezi is. Abban az értelemben avítt a nemzeti pavilon kifejezés, hogy ez nem olyan nemzeti reprezentáció, hogy nemzeti szimbólumokat mutatunk be, s azokat értelmezzük újra, de a rajzolás miatt mégis nagyon magyar.

FM: Szerintem rettenetes tévedés, ha azt gondoljuk, hogy nemzeti reprezentációról van szó. Nem: az építészet kutatásáról - hiszen a jövőt kell megfogni, nem pedig keretbe foglalni a múltat. Mi azt mutattuk be, hogy hol tart Magyarországon az építészet kutatása. Mi itt tartunk.

MN: Nem azért hívtatok meg nemzetközi művészeket erre a projektre, hogy felülírjátok a nemzeti művészet fogalmát?

WGA: Erwin Panofskynak és Gombrichnak volt az a gondolata, hogy nem minden korban jut eszébe mindenhol mindenkinek ugyanaz. Egy jellegzetesen az építészet csinálásának atavisztikus alapélményével foglalkozó kiállítás nem jelenhet meg a holland pavilonban, ahol őrületes urbanisztikai léptékű problémákra és kérdésekre fókuszálnak. Hogy ki mit épít, mivel foglalkozik, és mi érdekli, az nagyon helyi. A nagy kérdés az, hogy miként lehet ezt egy nemzetközi közösségnek megmutatni úgy, hogy úgymond lelebbenjen a parafa tantusz. Ezért volt fontos, hogy külföldiek is belépjenek a projektbe, hogy ne csak Magyarországra legyen érvényes, hogy más is ráismerjen a problémára. Azt a közös nevezőt és közös teret kerestük, amiben egy magyar építész tud kommunikálni egy külföldivel, egy nem szakmabeli találkozhat egy szakmabelivel.

MN: Az installáció neve BorderLINE Architecture. Ebben az esetben a "borderline" az átjárható határvonalat is jelenti építészek és nem építészek között?

WGA: Azt is. De ha van valamiféle határosság, akkor ezt az élményt ne csak megmutassuk, ne csak beszéljünk róla, hanem hozzunk létre egy olyan helyzetet is, amiben benne vagyunk. Erről szól az installáció, az álmennyezetről lelógatott, hófehér zsinórokon függő húszezer ceruza, amiben bóklásznak az emberek. A másik irányból pedig vissza akartunk menni az alapokig, el akartunk jutni ahhoz a minimumig, a szó szoros értelmében vett valódi határvonalig, amit egy kiállításon még meg lehet mutatni. Az egy darab meghúzott vonal, amelyben benne van mindennek a lehetősége, vizuálisan értelmezhető határvonal. Ahogy egy nagyon komplex tervrajz lebomlik egy vonalra, s ennek a vonalnak az egy darab fellógatott fonalából egy hasonlóan komplex tér vissza tud épülni - ezt az oda-vissza játékot kerestük.

MN: Hogyan épül fel ez a tér?

FM: Olyan teret kellett létrehozni, hogy mindenki számára más legyen. Egy lelki, gondolati teret kellett felépíteni, egy varázslatot.

WGA: A magyar pavilon patkó alakú. Három fő tere van: két szélesebb és egy vékonyabb, összekötő tér. Az egyik széles térben abszolút metaforikus szinten azt az élményt akartuk bemutatni, hogy milyen benne lenni magában a vonalban, a rajzlapnak, a papírnak a terében. A következő téregységben egy nagyon egyszerű építészeti téridézetet csináltunk, a pillércsarnokok téridézetét, úgy, hogy pillérekbe rendeztük a vonalfonalakat. A harmadik térben már nem a vonalban, hanem magának a rajzolásnak a terében akartunk benne lenni. Itt két filmet vetítünk párhuzamosan. Az egyiken egy számítógép újragenerálta, egymásra festette száztíz építésznek a projekt során beérkezett mintegy kétszázhetven rajzát. Ezzel szemben azok a "rajzfilmek", rajzinterjúk futottak, amiket 19 külföldi és 18 magyar építésszel készítettünk magáról a rajzolásról. Megkértük őket, hogy rajzoljanak, és míg rajzoltak, beszéltettük őket, hogy szerintük fontos-e a rajzolás, miért, vagy miért nem, majd ebből egy körülbelül másfél órás filmet vágtunk össze.

MN: A kamera előtt rajzoló magyar építészeket milyen szempontok szerint választottátok ki?

WGA: Az én szempontom az volt, hogy ne legyen szempont. Azt akartam "üzenni" ezzel a listával, hogy nem akarok semmit sem üzenni. Vannak benne kifejezetten - mondjuk úgy - a szakma peremvidékén élő építészek, fiatalok, pár nagynevű építész. Ha a rajzolás nyitott és homogén tér mindenki számára, ugyanígy a magyar névsor összeállításában is ezt a nyitottságot és homogenitást kívántuk érzékeltetni. Nem a személyes teljesítményt, hanem egy kollektív cselekvésmódot szerettünk volna bemutatni, ami szerintünk él, létezik, mégpedig az, hogy az építészek rajzolnak. S a rajzolás egy közös tér. Erről szól a kiállítás.

MN: Vannak gyerekrajzok is.

WGA: Ha azt mondod, hogy a rajzolás közös tér, akkor...

FM: ...egy olyan központot, egy olyan gondolatmagot kell találni, hogy az egész világ építészete beleférjen, de azok is, akik majd építészek lesznek. A borderline érzést már az egész kis gyerek is megéli, az első kör rajzolásával járó küzdelemtől vagy játékosságtól kezdve. Nem rajzol másként a világsztár Wolf D. Prix sem. Micsoda különbség van a szellemben, de micsoda egyenrangúság is! Abszolút nincs hierarchia. A kiállításon nem volt sorrend, egy gyerekrajz után jött Sou Fujimoto - pontosan azért, hogy a lényeg megmaradjon.

WGA: Ha azt mondod, hogy egy rajz közös tér, akkor oda lehetőleg a legtöbb embert be kell engedni. És nem csak szimbolikusan. Ezért gyűjtöttünk iskolákból ceruzákat.

FM: Tízezer ceruzát küldtek be az országból, ezeket - rajtuk a beküldő gyerekek nevével - mind kiállítottuk. Ez óriási szám. S talán az sem kis dolog, hogy egy 300 m2-es kiállítótérben ilyen sok ember meg tud jelenni, s nem úgy, mintha felvésnénk a nevüket, akár egy síremlékre.

MN: Lehet rajzolni is?

WGA: Egy rajzolással foglalkozó kiállításnál felmerül, hogy rajzolhatnak-e a látogatók. Nehéz kérdés, mert ha megengeded, akkor könynyen szétverheti a kiállítást, vagy betehetsz valamilyen interaktív hülyeséget, például egy olyan számítógépet, amibe ha bepötyögöd a nevedet, generál neked valamilyen bugyuta rajzot. Helyette egy plexiasztalt állítottunk ki, amire odacsavaroztunk egy kemény acélhegyű ceruzát, s ebbe a plexiasztalba lehet karcolni. Ezt az asztalt reflektorok világítják meg, így a látogatók által egymásra rajzolt karcolatok és vésetek árnyéka látszódik. Olyan, mint a rajzolás legelemibb élménye, amikor nyomot hagysz a homokban.

MN: Van a magyar építészetnek külföldön rangja vagy ismertsége - és ha igen, milyen?

FM: Van egy olyan, állandó igény, hogy határozzuk meg magunkat a világban. De ez kinek a problémája? Rettentően unalmas, hogy itthon a generációk megpróbálják nekünk definiálni, hogy mi a nemzeti építészet célja, mivel kell foglalkozzon. Ebből a kérdéskörből végre ki kellene szabadulni, és mi a Borderline-nal ki szeretnénk szabadulni. Akik ezzel foglalkoznak, kínlódnak, belebetegednek, beleszomorodnak, belehalnak. Úgy látom, a világ más építészei nem akarnak belehalni, ebbe a kérdésbe magunk veszünk bele.

WGA: A magyar építész, mihelyt öntudatra ébred, azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy meghatározza önmagát a világban.

FM: Emlékművet akar emelni magának.

WGA: A magyar építészet küszködik a kapott és szerzett definíciókkal, ahelyett, hogy ezt az energiát arra fordítaná, hogy megfogalmazza: mit vesz észre a világból, mit akar a világtól, s ezt hogyan mondja el.

FM: Ez nem szakmai kérdés, felejtsük el! Van az ember, és van a tér, amiben élnie kell. Van, aki ezt közhelynek tekinti. Ez nem közhely, hanem az építészet első számú feladata, hogy az ember és környezetének viszonyát ápolja.

WGA: Talán az Erasmus-generáció (a külföldön tanuló diákok - D. K.) miatt a jövőben jobb lesz.

FM: A Nyugat-Európára kacsintó generáció is törpeléptékű, magazinokból átplántált dolgokkal foglalkozik. Nem lehet cél, hogy kocka alakú tojássá váljunk. Csak őszinteség van. Végig kell gondolni a feladatot, és megküzdeni vele.

A Velencei Építészeti Biennále november 21-ig tart nyitva.

Neked ajánljuk