Magyar Narancs: Minden komoly színházi hagyományokkal bíró országnak megvannak a maga legendás Hamletjei, Othellói vagy III. Richárdjai. Shakespeare-színészként melyik alakítását tartja a legsikerültebbnek?
Marcel Iures: Az a tény, hogy nálunk ilyen kultusza van Shakespeare-nek, a saját teóriám szerint egyfajta kulturális kisebbségi komplexussal magyarázható. Kicsi, balkáni országként tekintünk magunkra, s ennek ellensúlyozásaként szinte ösztönösen fordulunk a világirodalom legnagyobb alakjai felé. Shakespeare persze ettől függetlenül is kikerülhetetlen, szinte kötelező megmérettetés minden magára valamit is adó színész számára. Szerencsére remek fordításaink vannak, egy-egy darab többféle interpretálásban is hozzáférhető; a Hamletnek például hat különböző hangnemű fordítása létezik.
MN: Ön melyik verziót kedveli?
MI: A sajátomat. Ahhoz, hogy megtaláljam a saját, Shakespeare-hez vezető utamat, magamnak kell átültetnem az eredeti angol szöveget. Időigényes munka, de higgye el, megéri. Mielőtt eljátszottam volna a III. Richárdot, hat hónapot dolgoztam a szövegen, amit végül hat román, két angol és egy francia nyelvű verzióból raktam össze. Mindenképpen ezt tartom a pályafutásom legsikerültebb Shakespeare-alakításának, a második helyen pedig a II. Richárdot említeném.
MN: Színházi rendezői közül kihez fűzte a legfontosabb munkakapcsolat?
MI: Legkedvesebb barátommal, Mihai Maniutiuval 25 éven át dolgoztam együtt. Az említett III. Richárdot is neki köszönhetem. Hatalmas sikert arattunk vele Manchesterben is, de miután hazatértünk, otthagytam a színházat.
MN: Ezután vette az irányt Hollywood felé?
MI: A későbbi ügynököm, aki a hollywoodi szerepléseimet is intézi, 1993 táján látott a III. Richárd egyik romániai előadásán. Miután lement a függöny, megkeresett és megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha Nyugaton dolgozhatnék. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a dologból, de persze azt feleltem, hogy miért is ne. Az első ajánlat három hét múlva érkezett, és az Interjú a vámpírral egyik epizódszerepére szólt. Ez jelentette a nemzetközi karrierem kezdetét.
MN: Azoknak, akik csak a hollywoodi pályafutását követték nyomon, ön az akcentussal beszélő kelet-európai rosszfiúk megtestesítője.
MI: Le se tagadhatnám, hogy így van, s mint a legtöbb dolognak, ennek is megvan a maga előnye és hátránya. Egyrészt a gonosz szerepe mindig látványosabb és bizonyos értelemben népszerűbb is, mint a jófiúé, és az sem utolsó szempont, hogy ezek a szerepek kimagaslóan jól fizetnek. Másrészt viszont bizonyos idő múltán könnyen beskatulyázhatják az embert. Õszintén remélem azonban, hogy nekem sikerült elkerülnöm ezeket a csapdahelyzeteket. Ugye, az egész úgy kezdődött, hogy én voltam a negyvenedik vámpír a sorban, mostanra azonban már legalább fél tucat arcomat ismerheti a közönség. Az első nagyobb fordulatot ezen az úton a Peacemaker jelentette, ami amellett, hogy az első jelentősebb angol nyelvű szerepem volt, a rendező Mimi Leder és a filmet finanszírozó Dreamworks stúdió számára is a bemutatkozást jelentette.
MN: Visszatérve a színházhoz: úgy tudom, az ön nevéhez fűződik Románia első független színházának létrehozása. Pontosan miben áll a függetlenségük?
MI: Igen, az Act Theater volt az első független színház Romániában, de szerencsére ma már több hozzánk hasonló társulat is működik. Az államilag támogatott színházak elavult rendszerben, hosszú távú célok és koncepciók nélkül működnek. Ezzel szemben mi egy új mentalitás meghonosításával próbálkozunk, ami persze nem megy egyik napról a másikra, sokszor egy egész emberélet sem elegendő a fennálló viszonyok megváltoztatására. A mi színházunk nem függ a fentről jövő támogatásoktól. Szabad kezünk van mindenben: ha beledöglünk, ha túléljük, ha jó az előadás, ha rossz, ha jól érezzük magunkat, ha nem, minden csakis rajtunk múlik. Ne gondoljon valami nagy színházra: kis társulat vagyunk, jó gyakorlóterep egy újfajta színházi működés elsajátítására.
MN: Milyen darabokat játszanak?
MI: Olyan kortárs európai drámákat, amelyek korábban el voltak zárva a román közönség elől. Az első körben olvasószínházat tartunk, melynek keretében a nézők megismerkedhetnek a kortárs kínálattal, és a felolvasások alkalmával maguk dönthetik el, melyik darabot is szeretnék színházi produkcióként látni.
MN: Legutóbbi filmjét, a Mircea Eliade írásából készült Youth Without Youth című produkciót Francis Ford Coppolával forgatta.
MI: A történet egy professzorról szól, aki egy hatalmas viharba keveredve időutazóvá válik. Tim Roth alakítja a professzort, aki miközben egyre csak fiatalodik, páratlan emlékezetre tesz szert, és újdonsült emlékei útján eljut például a nyelv és a földi élet kialakulásának kezdetéig. Én Mr. Tuccit, egy római orientológust játszom, aki megpróbálja megfejteni az időutazás rejtélyét.
MN: Coppolát milyennek ismerte meg?
MI: 66 éves, és úgy viselkedik, úgy él, mint egy diák. Kétszer kellett mindent elölről kezdenie, de mindkétszer - először a Keresztapával, később pedig a kilencvenes években - sikerült visszakapaszkodnia. Kevés hozzá fogható küzdőszellemet ismerek.
