Kicsit zavarban vagyunk. Háromfős társaságunk kábé az anyatejjel szívta magába azt a zenét, ami a kaliforniai sivatagban született és stoner rockként híresült el, a velünk szemben ülő egykori Kyuss/ Fu Manchu-dobos, a manapság szólózenekarában gitáros-énekesként funkcionáló Brant Björk pedig ott bábáskodott a műfaj megszületésénél, sőt a szakirodalom szerint maga a stoner rock kifejezés is tőle ered. A július 27-én a Kultiplexben adott koncertje előtt ráadásul nehezen indul a társalgás: a mostanában mérhetetlenül tunya, fülledt rockot játszó mester (képünkön napszemüveg nélkül) eleinte úgy méreget minket, mintha orgazdák lennénk, akikről tudja, hogy most másfél órás kőkemény alkudozás jön az általa frissen elkötött De Soto Fireflightra. A tetoválásai kicsit ráerősítenek a képre: a karján látható évszám (1973) és a fölötte díszelgő kenderlevél akár Sopronkőhidán is készülhetett volna, jó tizenöt éve. Egy Unicum és a felkínált szivar (Brantnek kimondottan ízlik a kétszázötven forintos Sláger szivarka) aztán sokat segít a dolgon.
*
Magyar Narancs: Mit szólsz a Kyuss mai, elképesztő kultuszához?
Brant Björk: Már beletörődtem, hogy bármit is fogok letenni az asztalra, azt mindig összefüggésbe hozzák a Kyusszal. De ez alapjában véve rendben van - nem ülnék itt és nem mondanám ezt most nektek, ha nem így lenne. Talán azért is lehettünk annyira népszerűek az undergroundban, mert mind a négyünk nagyon különböző háttérrel bírt. Nick imádta a speed metalt és a hardcore-t meg a súlyos zenéket, Ozzyt, a Judas Priestet. Én inkább a punkot bírtam: a Ramonest, a Black Flaget. Josh szintén a punkból jött, így is lettem jóban vele a kezdet kezdetén. John pedig a hetvenes évek rockzenéjét bírta, a ZZ Topot, ilyeneket. Ezt mind összeadtuk, és ebből lett a Kyuss.
MN: Milyenek voltak azok az évek?
BB: Zűrzavarosak. Nem tudtuk, hogyan kell népszerűségre szert tenni, aztán amikor meg sikerült, nem tudtuk kezelni. Ez egy nagyon bonyolult, hosszú történet, amit talán majd megírok egyszer... Minden csak úgy megtörtént, nem igazán voltunk urai a helyzetünknek sohasem. Felvettünk egy lemezt egy apró stúdióban, Orange County-ban, és volt ott egy nő, aki a telefonokra válaszolt, tudod, amolyan titkárnőféle. Később megtalálta valahogy a számomat, és felhívott, hogy van-e menedzserünk, én meg mondtam neki, hogy "nem, nem is igazán tudom, hogy az mit csinál". Erre felajánlotta, hogy ő menedzselné a Kyusst, mi meg rávágtuk, hogy jó, ha ezt szeretnéd, csináld. Ez tényleg így volt. Fogalmunk sem volt semmiről.
MN: Josh Homme Kyuss utáni, roppant sikeres zenekara, a Queens Of The Stone Age bejön neked?
BB: Tisztelem őket, mivel minőséginek nevezhető rockzenét csinálnak - az más kérdés, hogy én személy szerint nem hallgatom, mivel az évek során olyan irányba fordultak, ami nekem nem igazán jön be.
MN: Milyen zene tetszik igazán?
BB: Szeretem a soulzenét, és általában az olyan zenét, amiben lélek van ész helyett. Jobban érdekel az emberek lelke, mint az esze. Nem érdekel, ki mennyire technikás, nem érdekel, milyen cuccon játszik, nem érdekel, hogy személy szerint ki az. Olyan zenét szeretek hallgatni, amiben igazi érzések vannak, mert ez a művészet tulajdonképpen, nem? Igazi érzések kellenek.
MN: A Kyuss után beszálltál dobolni a Fu Manchuba.
BB: Először is azért léptem be, mert jó barátok voltunk és vagyunk, és komáltam a zenéjüket. Én akkoriban éppen építkezéseken dolgoztam, pöröllyel vertem szét az utakat, szóval nem volt valami nehéz döntés elfogadni a felkérést. Akkoriban már tervezgettem, hogy inkább a saját zenémet kéne csinálnom, voltak kész dalaim és konkrét vízióim az egésszel kapcsolatban. De nagyszerű volt újra dobok mögé ülni, és segíteni a Fu Manchut négy és fél éven át. Úgy érzem, amit hozzátehettem a bandához, azt hozzátettem. Azért szálltam ki, mert nem tudtam nekik többet nyújtani már, és engem is elkezdett némileg keretek közé szorítani az ő zenéjük. Mindenki azt hiszi, hogy a rockzenész csak bulizik, pedig ez egyáltalán nem így van. Én szeretek keményen dolgozni, és a Fu Manchu egy nagyon keményen melózó, precíz banda. Nem is várom azt sosem, ha zenélek, hogy minden perc móka és kacagás legyen. Ami viszont nagyon zavar, az az, ha már nem tud motiválni, ha rutinszerűvé válik az egész. A Fu Manchu stílusa tökéletesen kiforrott, és baromi jól teszik a dolgukat, de nekem kissé többre, kissé kísérletezősebb zenére volt szükségem.
MN: A Fu Manchu legendás veteránautó-fétise kitől eredt?
BB: Scott (Scott Hill énekes/gitáros) a főnök a Fu Manchuban. A zenekar imázsa, a zene, és a szövegek jó része tőle származik. Teljesen bele van zúgva a hetvenes évek kultúrájába, stílusába. Imádja a hetvenes évekbeli autókat, a hot-rodokat, a b-movie-kat, a bútorokat satöbbi, és nem afféle gagyi retro módon teszi ezt, ő tényleg így is él, ilyen autókat vezet, a háza is úgy néz ki, mintha hetvenkettőbe lépnél vissza, ahogy átléped a küszöböt. Ráadásul mindez Kaliforniában, ahol amúgy is van valami retrohangulat szerintem. Scott számára a popkultúra megszűnt a hetvenes évek után.
MN: Működtetsz egy saját kiadót is, a Duna Recordst.
BB: Amikor elhatároztam, hogy a saját zenémet fogom játszani, tudtam a Fu Manchuban szerzett tapasztalataim alapján, hogy a lemezipar olyan irányba tart, ami nem fogja az én elképzeléseimet segíteni. Ez '99 körül volt. Sokféle lemezt szerettem volna létrehozni, méghozzá teljes alkotói szabadsággal. Szóval összeszedtem minden addigi tudásom, tapasztalatom, és alapítottam egy kiadót, részben kényszerűségből, részben morbid kíváncsiságból, hogy lássam, viszem-e valamire. Aztán elkezdett működni. Sosem voltak komoly terveim vele. Nem gondolom, hogy a zeneipar rossz dolog lenne, csupán nem tetszik, ahová most tart. Tudtam, hogy meg kell jelentetnem a lemezeimet, és senki nem fog segíteni, így megcsináltam én magam. Pillanatnyilag egyébként szünetel a működése, mivel szétment az a csapat, akikkel dolgoztam - jó részük az Egyesült Államokban él, én pedig már nem lakom ott, nem is nagyon követem az ottani zenei fejleményeket. Ha újraélesztem egyáltalán a Duna Recordst, valószínűleg elköltöztetem az egészet ide, Európába, alighanem Németországba, mivel ott vannak most barátaim, akik szeretnék, hogy újra működjön. Engem már nem annyira érdekel a sorsa.
MN: A tavalyi magyarországi fellépéseden miért volt rajtad végig a buli alatt egy kabát az ötvenfokos Marco Polo klubban?
BB: Fellépésekkor mindig viselem a kabátomat, ez nálam már hagyomány.
MN: Hozzátartozik az imázsodhoz?
BB: Igen, talán így is lehetne mondani. Ez az apám tengerészgyalogos-kabátja, és attól kezdve hordom, amióta csak zenélni kezdtem. (Az ominózus ruhadarab elején egy amerikai katonai felségjel látható, az ötágú csillag helyett kenderlevéllel, a hátulján meg egy tízcentis, hímzett Pink Panther figura. Cool.)
MN: Édesapád révén félig mexikói vagy. Van ennek hatása rád?
BB: Ahol felnőttem (a kaliforniai Palm Desertről van szó), a lakosság kábé fele chicano volt. Rengeteg mexikói haverom volt, mexikói kajákat ettünk, a kultúra, a nyelv mind-mind hatással volt rám. Nem apám nevelt, sőt, sosem ismertem személyesen, tehát direkt mexikói hatás tőle nem ért, de valahogy már nagyon korán tudtam, hogy ez az egész valahol a részem. Vagy én vagyok a része.
MN: A zenédnek is?
BB: Nézd, mondjuk a ZZ Top egy kifejezetten mexikói hatással bíró rockzene. Az én zeném is hasonló alapokon nyugszik, mint az övék, és talán lopok is egy-két elemet például a mexikói salsa zenéből, de azt nem mondanám, hogy "mexikói zenét" játszom.
MN: És szerinted miért van az, hogy minden zene, amiben benne van a kezed, tök ugyanúgy szól?
BB: Csak ezt tudom csinálni. Én elkészítem a lemezeket, ezekbe beleteszem a szívemet. Nem akarom mindenkinek eladni, nem akarok alkalmazkodni semmihez. Nem akarok újító lenni. Producerként sem dolgozom olyan lemezen, ami nem tetszik. Innentől ez szórakozás és szenvedély. Az utolsó zenekar, amiben benne voltam és valami igazán újat akart alkotni, a Kyuss volt. Semmink sem volt, se tudásunk, se pénzünk, és megfelelően fiatalok, hülyék, dühösek és frusztráltak voltunk. Ma meg azért szól így a zeném, mert én már ilyen vagyok.
MN: Szerinted mi a stoner rock lényege?
BB: Én meg a haverjaim felnövünk a sivatagban, és nyomatjuk a saját zenénket - ennyi. Manapság már könyvtárnyi irodalma van ennek, és rengeteg módon el lehet mondani ugyanazt: ott lakunk a kibaszott sivatag közepén, zenélni kezdünk, mert semmi mást nem lehet egy kisvárosban csinálni, punk rockot hallgatunk, mindenféle mást belekeverünk, és elkezdjük a saját szcénánkat kiépíteni.
MN: És mi a szerepe a drogoknak?
BB: Én iszom, döntően. Marihuánát szoktam szívni, persze nem annyit, mint régen, és azt is tudatosan: akkor szívok, amikor alkotok, mert rásegít. Másfajta cuccok nem annyira jöttek be nekem, a kemény drogoknak a közelébe sem mentem, az amfetaminokból meg annyi volt a sivatagban, hogy jó pár barátomat végignézhettem, amint kikészül tőlük. Én mindig is inkább szolidan piálós, szívogatós srác voltam.
