Magyar Narancs: Az elhagyott szoba alapszituációja alighanem minden horrorfilmrajongó számára untig ismerős lehet, hiszen minimális variációkkal számtalan esetben láttuk már. Utazik egy fiatal pár, azután az autó elromlik, elrontják, letérnek a főútról, megszállnak egy lepusztult motelben - tényleg, mi rossz is történhet az emberrel egy ilyen istentől elhagyott helyen -, a publikum pedig ilyenkor már, érzékenységtől függően, eltakarja a szemét, vagy fuldoklik a röhögéstől. Szerinted miért vált ez a szituáció ilyen erős toposszá az amerikai filmes mitológiában, hogy szinte már filmet sem lehet csinálni nélküle?
Antal Nimród: Hát igen, ismerős lehet a téma, s ezt a filmet már többször, mondhatni gyakorta megcsinálták - tehát semmiképpen sem mi voltunk az elsők. A műfajról és a helyzetről pedig annyit, hogy az embereknek valamiért szükségük van erre, ezért jönnek be a moziba újra és újra.
MN: Mindezt értem: a félelemre, a suspense-re és az erre következő feloldódásra, megkönnyebbülésre tényleg szükségünk lehet: számomra pusztán a műfaj lefordíthatósága a kérdés - például meg lehetne csinálni ezt a filmet magyarul is?
AN: Feltétlenül.
MN: Gondoltál már arra, hogy leforgass egy ilyen horrort/thrillert magyar környezetben?
AN: Még régebben az operatőr Pados Gyulával beszélgettünk egy sztorivázlatról, ez egy nőről szólna, aki későn este indul hazafelé, s közben érkeznek a hírek egy baltás gyilkosról, szaporodnak az áldozatok, s végül kifogy a benzin a kocsiból a semmi közepén, egy elhagyatott benzinkútnál - mindenki azt hinné, hogy a gyanúsan viselkedő benzinkutas a tettes, pedig valójában ő lesz a megmentő, hiszen az igazi gyilkos ott ül a kocsiban, a hátsó ülésen. Én biztos vagyok benne, hogy egy ilyen film működne magyarul is - kár, hogy nem csinálnak többet.
MN: Én magam egyetlen ilyen kísérletre emlékszem még gyermekkoromból, ez volt a Defekt (1977-ben forgatta a tévés Fazekas Lajos), amelyben Márkus László játszotta a sorozatgyilkos rémet, s amely tökéletesen hozta a műfajtól elvárható dramaturgiát.
AN: Emlékszem rá, az egy tévéfilm volt, de ezzel semmi gond, Spielberg Párbaja is eredetileg tévéfilmnek készült, ám olyan jól sikerült, hogy moziban is játszották.
MN: Hát persze, de az alapötlet, meg az, hogy éppen Márkusra osztották a gyilkos szerepét, szépen el is vitte a filmet - kár, hogy olyan ritkán ment a tévében, nyilván a kor normáihoz képest sokkoló képei miatt. Márpedig valakire, mondjuk éppen rád még vár a kihívás: leforgatni egy igazi, sötét, bűn/ terror filmet itthon, magyarul, magyar publikumnak - lehetőség szerint olyan atmoszféraformáló erővel, amilyet a Kontrollban láthatott tőled a hazai publikum.
AN: Én tényleg imádnék csinálni egy ilyen filmet - és nem csak ebben a műfajban. Ami születhetne, az mindenképpen sajátos volna, s ha nem is feltétlenül szerzői filmes modorban, de lennének benne értékek. Például a viszkis rabló történetéből nagyon szép filmet lehetne forgatni.
MN: Ez lehetne az első magyaros gengszterfilm?
AN: Igen, de nagyon erős filmtörténeti motívumok is vannak a történetben - hiszen miről is szól az egész? Adott egy fiatalember, aki Székelyföldön nagy szegénységben nőtt fel, s egy szebb életet szeretne magának - és éppen ezt az utat választja. Ezt filmre vinni egy alig elképzelhetően nagy lehetőség volna.
MN: Te is használod, s a korábbi dolgaiddal (mindenekelőtt a Kontrollal) kapcsolatos diskurzusban is rendre felmerült a szerzői illetve a műfaji film fogalmi kettőssége - számodra termékeny ez a fajta terminológia? Szerinted miért ilyen fontos belehelyezni minden egyes filmet egy efféle koordinátarendszerbe?
AN: Én úgy gondolom, hogy van jó film és van rossz film. Éppen tegnap néztem meg például a Mementót, ami egy remek alkotás, és úgy szerzői film, hogy közben el tudott érni egy jókora közönségréteget is, akár a kommerszebb filmek. Még a nagy költségvetésű hollywoodi stúdiófilmek között is vannak igazán szép munkák, mondhatni alapművek - és mindez fordítva is igaz.
MN: Eddig csináltál két játékfilmet - ez két, majdnem homlokegyenest ellenkező irány. Látszik, hogy a Vacancy mondhatni decens sikert arat Amerikában. Ezek után mik a terveid - a következő filmet ott vagy nálunk akarod-e leforgatni?
AN: Ez teljesen így van, a két film egész más történet. Most mindenesetre van egy lehetőségem - ugyanannál a stúdiónál, ahol a Vacancyt forgattam. Szintén egy zsánerfilm, egy páncélautós csapatról szól, akik egy nap úgy döntenek, hogy kirabolják saját magukat. Ebből alakul ki a feszültség, s természetesen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az elején kitalálták, így azután fokozatosan, de megállíthatatlanul szétesik az önrablást végrehajtó szűk baráti társaság. Az a fajta filmkészítés, amiben egyszer már részt vettem, s itt most csak a Kontrollról tudnék beszélni, az számomra egy gyönyörű élmény - erre a filmre ma is nagyon büszke vagyok, s arra is, amit abból a csapatból ki tudtam hozni. Ha színtiszta filmkészítésről beszélünk, ahol nem a pénzre és a producerre kell figyelni - pontosan ez a magyar filmkészítés hibája és egyben ajándéka is -, azt nagyon élveztem. Én imádom Magyarországot, és remekül éreztem magam abban a tizenöt évben, amit ott tölthettem. Éppen ezért az a szándékom, hogy egyszer visszamenjek, és csináljak egy magyar filmet - hogy ez a következő utáni vagy az azutáni lesz, még nem tudom. Eddig próbáltam fogni a gyeplőt, és kontrollálni a körülöttem zajló eseményeket - de rá kellett jöjjek: fogalmam sincs, mi történik velem.
MN: Azt kell őszintén és bátran a szemedbe mondanom, hogy alighanem te csináltad az utóbbi tíz év tán legjobb magyar zenés videoklipjeit. Ezekből a fura, rövid etűdökből a néző számára annyi volt világos, hogy szeretsz játszani - többek között zsánerfilmes, jól kicsavart idézetekkel, karakterekkel, helyszínekkel, figurákkal, hangulatokkal, amelyek tökéletesen szervesültek a zenéhez. Csinálnál még ilyeneket - akár itthon, akár nálatok, Amerikában?
AN: Az az igazság, hogy itt, ha kifejezetten nem hívnak, akkor nincs esélyem bekerülni ebbe a körbe. Ez pontosan egy olyan zárt világ, mint a filmeseké - az az energia és időmennyiség, amibe kerülne, hogy oda betörjek és ott is bizonyítsak, már egy kicsit sok lenne nekem - bőven elég a szűken vett filmszakmára koncentrálnom. Más kérdés, hogy ha a Quimby vagy a Sub Bass Monster újra megkérne, hogy csináljak nekik újabb klipeket, azt szíves örömest megtenném. A videoklipeket továbbra is nagyon szeretem, most már van némi rálátásom is a témára - ráadásul úgy érzem, hogy jobban tudnám élvezni magát a klipkészítés folyamatát is: akkoriban, utólag be kell vallanom, még szorongtam a forgatások alatt.
