Magyar Narancs: Huszonhárom évvel ezelőtt debütáltál a Bijelo dugme együttessel. Azóta - bármi is történt ezzel az országgal - állandóan felfelé ívelt a karriered. Jugoszlávia szétesett, széthullott tehát a piac is, amelyre dolgoztál, emberek tűntek el a környezetedből - de neked, és a zenédnek, valahogy mindig sikerült felszínen maradnod. Ennek mi a titka?
Goran Bregovic: Fiatal gyerekként azért kezd az ember gitározni, mert a lányoknak jobban tetszenek a gitárosok, mint a többi srác. Ha az ember kitart a gitárja mellett, idővel elvész ez az indíték, a zene megélhetési forrássá válik, s ebből adódóan építgetni kezdi a karrierjét. Ha ez is elég sokáig tart - mint esetemben is -, végül az ember magáig a zenéig is eljut. Én nemrég kezdtem zenével foglalkozni. Évekig a rock´n´roll csillaga voltam, de akkor kitört a háború, és minden megváltozott körülöttem. Már a háború előtt foglalkoztatott a gondolat, hogy felhagyjak a zenéléssel. Ha nem jön ez a háború, valószínűleg soha többé nem dolgozom. Az együttesemnek valószínűleg azért volt sikere, mert népzenei elemeket használtunk fel: a kulcs, amely szerint zenét csináltunk, megfelelt a hallgatók ízlésének. Valahogy mindig megértettük egymást a közönséggel. Amikor kitört a háború, éppen zenét írtam Emir Kusturica filmjéhez, pusztán barátságból: akkor még nagy sztár voltam idehaza, és a filmzene műfaja nem érdekelt különösebben. A háború kirobbanásakor épp Párizsban tartózkodtam Kusturica csapatával, az Arizonai álmodozókon dolgoztunk. Én nem szoktam meg a szegénységet és azt sem, hogy bármitől tartanom kelljen, ezért akkor valósággal megrettentem. Félelmemben reklám- és filmzenéket írtam, csak abban az évben négy filmhez és hét-nyolc nagy reklámhoz írtam zenét. Ezt csináltam az első egy-két évben, amíg talpra nem álltam egy kicsit, s megszabadultam a paranoiás érzéstől, hogy éhen halok. Most már többé-kevésbé normális életet élek. Zenével foglalkozom. Attól a naptól, hogy unszolásomra a mamám megvette az első gitáromat, mert imponálni akartam a kislányoknak, eljutni addig, amikor valóban zenével kezdtem el foglalkozni, ahhoz nem kevesebb, mint huszonhárom évnek kellett eltelnie.
MN: Azt mondják rólad, hogy kiváló üzletember vagy: régebben nyugati zenét adtál el Jugoszláviában, most pedig a balkáni muzsikát értékesíted világszerte.
GB: Ha azt mondják, üzletember, nyilván olyan emberre gondolnak, akinek a pénzcsináláshoz van tehetsége. Az én pénzem a zene következménye, mással én nem foglalkoztam. Ha valaki zenével akar pénzt keresni, az nemigen jön össze: senkit sem ismerek, aki zenéből gazdagodott volna meg, ha pusztán csak a meggazdagodás volt a célja. A zenénél ezer egyszerűbb módja van a pénzcsinálásnak. Ezért nem hiszem, hogy üzletember lennék, és bár van ahhoz tehetségem, hogy minden úgy nézzen ki körülöttem, mintha az volnék, sajnos nem vagyok.
MN: Jugoszláviában a Bijelo dugme volt a zenekar. Megasztárok voltatok. Hogyan gondolsz vissza egykori együttesedre?
GB: Õszintén szólva, ha a Bijelo dugméra gondolok, mintha az előző életem egy időszakára próbálnék visszaemlékezni. De mindennel így vagyok, ami a háború előtt történt, mintha az életem egy háború előtti és egy háború utáni időszakra oszlana. A háború előtti időszak, beleértve a Bijelo dugméval töltött éveket, olyan nekem, mint a Hold sötét oldala: valami olyan dolog, amely megtörtént, de mintha nem volnának róla világos emlékeim. Hidd el, ha a Bijelo dugméról kérdezel, olyan, mintha egy kívülállóval beszélgetnél.
MN: Zeljko Bebek, a Bijelo dugme egykori énekese azt nyilatkozta nemrég, hogy az együttes egy koncert erejéig újra összeáll. Igaz-e?
GB: Nem vagyok különösebben szentimentális típus. Nem érzek rá különösebb késztetést, hogy most visszatérjek, s folytassam, amit már egyszer befejeztem. Óriási pénzeket kínálnak, de engem már ez sem motivál. Nem látom értelmét, miért is játszanék ismét a Dugméval.
MN: Családod New Yorkban él, ám Belgrádban is házat vettél, itt van a stúdiód, ide jársz dolgozni. A szerbiai politikusoknak nem kevés közük van ahhoz, hogy nehéztüzérséggel és távcsöves puskákkal lőtték szülővárosodat, Szarajevót. A tény, hogy Belgrádba költöztél, azt sugallhatja: színt vallottál, melyik oldalon állsz.
GB: Csak egy infantilis ember tehet egyenlőségjelet a politika és a nép közé, különösen itt, a Balkánon. Itt a politika sohasem a népet szolgálta, és politikusnak lenni a mi világunkban nem egy szép, előkelő foglalkozás. Nekem semmi közöm sincs semmiféle politikához: sem a szarajevóihoz, sem ehhez a belgrádihoz. A műkorcsolyázásban kétféle osztályozás van: a bírák először a technikai kivitelezést, azt követően pedig a művészi benyomást pontozzák. A technikai kivitelezés, vagyis a bemutatott elemek nehézsége tekintetében számomra a bosnyák politikusok ugyanolyan bűnözők, mint a szerbek. Csupán a művészi benyomás tekintetében maradnak el a szerbek a bosnyákok mögött. Mert a bosnyák politikusok eltökéltsége, hogy politikai célokért feláldozzák népüket, majdnem egyenlő a szerbek azon eltökéltségével, hogy legyilkolják a bosnyákokat. Ezért nem állhatok egyik oldalra sem. Olyan dolgot csinálok, ami a térségünkben élő emberek örökségét fogja képezni. Lehetséges, hogy a bosnyákok és a horvátok erre most nem tartanak igényt, de ők olyan nyelvet beszélnek, amellyel engem megértenek, s a munkáim valahol az ő kulturális hagyományukban is nyomot hagy. Feltételezem, hogy amikor majd mindez elmúlik, amikor egy napon mindnyájan szégyellni fogják azt, amit tettek, szükségük lesz valamire, amire büszkék lehetnek, amit másoknak is felmutathatnak. Itt, Belgrádban nyugodtan ülhetek, és írhatom a zenémet, a háború mégis háromszáz kilométerre van innen. Szarajevóban ez az elegancia megvalósíthatatlan. Már azért is elképzelhetetlen, mert vegyes házasságból származom: apám horvát, Franjónak hívják, anyám szerb, a feleségem pedig muzulmán. Nekem tényleg a fejem tetejére kéne állnom, hogy kiválasszam, kire is lőjek. Az egyetlen lehetőséget választottam: a munkát.
MN: Mégis, hogy érezted magad a hír hallatán, hogy lövik szülővárosodat, Szarajevót?
GB: Az egy természetellenes állapot volt. Szarajevó egy kisváros. A tévéműsorokban azonban nagynak tűnt, mintha ott, isten tudja, milyen dolgok történtek volna. A CNN-t nézve idegennek tűnt a város, mintha azelőtt sohasem láttam volna. Úgy néztem a képernyőn Szarajevót, mint egy vadonatúj képződményt, egy világattrakciót. Tudod, milyen Szarajevó? Kívülesik minden útvonalon. Durrdefekted kell legyen, hogy Szarajevóban megállj, s elidőzz, amíg befoltozzák a gumit.
MN: Szimbolikus város lett.
GB: Az egy kis helység, amelynek megvolt az a szerencséje, hogy néhány jelentős művészt adott az országnak. Aztán meg ülsz a tévé előtt, és azt látod, hogy ez a városka bizonyos értelemben a világ központjává válik. És nemcsak a szenvedések központjává. Látod a tévében, pontosan látod, hogy lövés ért egy embert. Én pontosan tudom, név szerint, kivel mi történt, például a feleségem nagynénje bevásárlószatyorral a kezében hazafelé tartott a piacról, amikor távcsöves puskával hátba lőtték.
De Szarajevó az érvényesülés központjává is vált. Ott, ahol szörnyűségek történnek, egyszerre a legkülönfélébb emberek hordái jelennek meg, akik saját érvényesülésük céljára használják fel a helyzetet, hullákon keresztül gázolva. Szarajevónak kevés haszna volt mindebből. Akik be voltak kalkulálva az áldozatok közé, azok mindnyájan meg is haltak, ezek senkinek sem mentették meg az életét. Elsősorban önmagukon segítettek, mert a világ minden kamerája Szarajevóra volt szegezve, hogy őket népszerűsítse. Én pedig, a szarajevói, kívülről figyeltem, hogy istenem, lehetséges ez? Lehetséges, hogy az én kis városomnak ez lett a sorsa?
MN: A Djurdjevdan és a Mesecina című dalaid a belgrádi ellenzéki tüntetések himnuszává váltak, s te is kimentél az egyetemisták elé, támogatásodról biztosítottad tiltakozásukat. Ugyanakkor nemrég megtartott jugoszláviai koncertjeidet - egyes források szerint - Slobodan Milosevic szerbiai elnök szocialista pártjának alelnöke, Milorad Vucelic szponzorálta, a nézőtér első soraiban a mai szerbiai állami vezetés és közélet ismert képviselői foglaltak helyet. Ez enyhén szólva is ellentmondásosnak tűnik.
GB: Ez nem igaz. Engem soha az életben nem szponzorált, támogatott semmilyen politika. Nem azért, mert nem mennék bele, hanem mert nem szorulok rá. Ellenkezőleg: akár azt is megtehetném, hogy én szponzorálok politikai pártokat, de ezt sem teszem. Csupán arról van szó, hogy én olyan dalokat írok, amelyek különböző emberekhez jutnak el. Azzal a szándékkal írom a dalaimat, hogy előbb vagy utóbb feledjék el a szerzőjüket, s úgy énekeljék, mint a népdalokat. A Djurdjevdanról ma még tudják, hogy én írtam, de ötven, hatvan év múlva népdalként éneklik majd. Ilyen a Mesecina című dalom is. Azt hiszem, két-három olyan szerzeményt hagyok majd magam után, amelyek népdalokká válnak. Azon, hogy valakinek nem mindenki rokonszenves azok közül, akik eljöttek a koncertjeimre, nem változtathatok.
MN: Úgy tudni, óriáskoncertet tervezel a görögországi Szalonikiben, amin számos vendég, így magyarországi zenészek is fellépnek.
GB: Az a tervem, hogy e koncertre művészeket hívjak meg az egész Balkánról, minden olyan vidékről, amely Budapest és Isztambul között van. Az ötletem szerint, amelyet Európa kulturális fővárosának - ami az idén Szaloniki - felajánlottam, mindezek a zenészek otthon maradnának: a magyarok mondjuk Budapesten, a románok Bukarestben, a törökök Isztambulban, a bosnyákok Szarajevóban, a szerbek Belgrádban, s mindannyiunkat közvetlen tévékapcsolat kötne össze. Ez ma már lehetséges, sőt az is, hogy egy időben, közösen játsszunk végig egy műsort. Szóval ha a koncert forgatókönyvében az áll, hogy egyszerre szólal meg öt budapesti zenész hangszere az isztambuli dervisekkel és a zágrábi szimfonikusokkal, ha ez áll a kottájukban, akkor az egész Balkán egy időben ad koncertet a világnak. Persze ennek van egy allegorikus értelme, de van egy zenei érdek is, amely egyszerűen így hangzik: üljünk le együtt, és játsszuk azt a zenét, amely közel áll hozzánk. Mert nem vagyunk mi annyira idegenek egymásnak. Mi mindnyájan mindenre beindulunk, ami Budapest és Isztambul között van, amit errefelé hallani, az mindannyiunkat táncra ingerel.
MN: Miért Belgrádban dolgozol?
GB: Aki valaha is rockegyüttesben játszott, az bizonyos értelemben rokkanttá válik: mankóra van szüksége, képtelen egyedül dolgozni. Én is megszoktam, hogy mindig csapat vesz körül, és úgy is alkotok. Nyilván ez az oka, hogy ma is valamiféle workshoppal veszem magam körül. Pillanatnyilag azonban itt, Belgrádban van egy stúdióm, ahol négy asszisztenssel dolgozom: egyikük számítógépes szakember, a másik etnomuzikológus, a többiek meg hangszereléssel foglalkoznak. Rájuk azért van szükségem, mert én képzetlen zenész vagyok, és azon vagyok, hogy amit nem tudok, azt ne is tanuljam meg. Meggyőződésem ugyanis, hogy az hozza ki belőlem a legjobb dolgokat, ami bennem tudatlan, gyermeteg. Csak ebből a megvilágítatlan énemből bújnak elő a jó dolgok. Mindaz, amit tudok, már nem képes teremteni semmi szépet. Úgyhogy én már a tudásra nem számítok.
MN: Az amerikai letelepedésre jogosító zöld kártyát lottón nyerted. Hogy sikerült?
GB: Szerencsém volt. Én különben is egy szerencsés ember vagyok. Egyébként nem ez volt az egyetlen szerencsés körülmény a dologban. Most képzeld el, azok, akik megkapják a green cardot, kötelező AIDS-teszten mennek keresztül. És képzeld, még ennek a tesztnek is megfeleltem.Dezső János Kakuk György
(Belgrád)
Az interjú teljes terjedelmében - és Bregovic zenéjével spékelve - július 2-án, szerdán 0 óra 15 perctől hallható a Petőfi rádióban, a Korklub című műsor különkiadásában.
Időnk Gomboviccsal
A Nandival úgy véltük, hogy a Bijelo dugme (Fehér Gomb) egy taplók által kedvelt rossz zenekar, a napokban beszéltünk, még mindig így gondoljuk. Ez elvi kérdés. Nehéz is volt szeretni: borzalmas közönség és rossz zene - nem kellett több. Mert felhívnám a figyelmet, hogy a nagyszerű "dodji mi dovece/ne budi govece" rím hevenyészett fordításban annyit tesz, hogy "gyere fel estére, ne légy má´ barom".
Persze hogy a Dugme volt minden idők legsikeresebb rockegyüttese Jugoszláviában (bár igazság szerint volt olyan év, amikor nem ők adták el a legtöbb lemezt: a legemlékezetesebb a temerini 3+2 lakodalmasrock-zenekar diadala volt, a több százezres példányszámot a magyarországi vásárlók és csempészek segítségével érték el).
A Dugmét sokáig Zeljko Bebek énekes jelentette - amikor őt kirúgták, mindenki azt hitte, ez a vég. Mi, akik örültünk, kevesebben voltunk. Kiderült azonban, hogy Bregovic az igazi vezér. Új énekest hozott: először Mladen Vojcic-Tifa, majd Alen Islamovic (a Divlje jagode, a Vad Földieprek egykori frontembere, a Motorok című szerzeményük volt sláger) énekelt, és mindketten sztárok lettek. A Dugme tarolt országszerte, minden lemeze siker volt, az is, ami úgy kezdődik, hogy "köpj ki, és fakadj dalra, Jugoszláviám". Ez röviddel a háború előtt jelent meg, de nem hinném, hogy a két esemény között szoros összefüggés lenne.
A napokban kölcsönkaptam egy válogatás-CD-t, becsülettel végighallgattam többször. Nandival abban maradtunk, meg kell hagyni, Bregovic nem tudott mellényúlni, tömegízlést ritkán szolgálnak ki ilyen pontosan. Az pedig, hogy az Arizonai álmodozók CD-n Iggy Pop énekli az eredetileg felettébb ostoba számokat, a legtöbb, amit egy magafajta szélhámos elérhet.
- makai -
