1911-ben a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára beadott A kékszakállú herceg várát a zsűri előadhatatlannak minősítette. Hét év hibernáció után Bartók operája életre kelt, és meghódította a világot. 1948. március 15-én, a magyar szabadságharc centenáriumán Kodály új művét mutatta be az Operaház. A szerző az ünnepi előadáson átvehette ugyan Kossuth-díját, de a Cinka Panna daljáték két előadásnál többet nem élt meg, csendben kimúlt. Mindkettő szövegírója Balázs Béla volt. Idén az Operaház millenniumi versenyt hirdetett. A többfelvonásos kategória győztese Bozay Attila Az ember tragédiája című operája lett. Az egyfelvonásosok között első díjat nem osztottak ki. A második helyezést Fekete Gyula operája, A megmentett város kapta. Librettójaként Eörsi István azonos című drámája szolgált. Bozay művét jövőre, október 23-án fogják bemutatni. Fekete operájának további sorsa még ismeretlen.MaNcs: Az egyfelvonásos kategóriában nem adtak ki első helyet. Mi ennek az oka?Fekete Gyula: Erről nem engem kellene megkérdezni, hanem a zsűrit. Azért ilyen eset máskor is előfordult. Nem hiszem, hogy ez annyira különleges lenne. Az pedig, hogy Bozay Attila operája abszolút győztes lett, rendjén van, mert a témaválasztása (Madách: Az ember tragédiája - a szerk.) és a zenéje valószínűleg méltó az eseményhez és a versenykiírásban foglaltakhoz. Egyébként sok szempont lehet egy ilyen veseny zsűrizésekor, ami a döntést befolyásolja, és amit mi, kívülállók nem biztos, hogy ismerünk.
MaNcs: Bozay operáját a halála miatt nem tudta befejezni. A zenetörténetben volt már rá példa, hogy a tanítvány fejezte be a mester halálakor félbemaradt remekművet. Például Süssmayr Mozart Requiemjét vagy Alfano Puccini Turandotját. Itt viszont egy egész stáb fogja ezt elvégezni. A volt zeneakadémiai tanítványok kis csapata, közöttük te.
FGY: A mi helyzetünk annyival könnyebb, mint az általad említett példák, hogy ennek a darabnak a zongorakivonata befejezett. Nekünk hangokat, zenei anyagot komponálni nem kell. A mi feladatunk a hangszerelés, amiből sajnos semmi sem készült el. Viszont szerencsénk van abból a szempontból, hogy Bozay részletes instrukciókat, úgynevezett particellákat hagyott a zongorakivonatban. Így helyenként konkrétan beírta, hogy milyen hangszereket képzelt el az adott zenei helyen. Ez nagy segítség, viszont más részeknél teljesen saját képzeletünkre kell hagyatkoznunk.
MaNcs: Ehhez a munkához szükséges az elhunytat személyesen ismerni? Kell valamilyen spirituális kapcsolat a zeneszerzővel? Vagy a művet bárki be tudja fejezni, aki a megfelelő szakmai tudás birtokában van?
FGY: Ennek a munkának java része szakmai feladat, persze az sokat segít, hogy Bozay Attila nem egyszer megmutatta nekünk készülő operáját. Mesélt róla, zongorázott és énekelt belőle. E találkozások alkalmával olyan, számára fontos szempontokra hívta fel a figyelmünket, amiket - akkor még nem tudtuk, hogy erre a munkára sajnos nemsokára sor kerül - most nagyon jól tudunk használni.
MaNcs: Ahogy egy nem túl kreatív, de ügyes kezű embert meg lehet tanítani a jó ecsetkezelésre, szépen festeni, úgy egy megfelelő adottságú zenészt is ki lehet képezni jó hangszerelővé. Létezik ennek ellentéte? Egy tehetséges festő technikailag rosszul fest? Vagy a zenénél maradva, egy zeneszerző rosszul hangszerel? Muszorgszkijról állítják, hogy ezen a téren sok kívánnivalót hagyott maga után.
FGY: Ezt csak azok állítják, akik mondjuk a Rimszkij-Korszakov-féle Borisz Godunov-átdolgozást szeretik. Ahhoz képest az eredeti mű valóban más hatást kelt. De saját logikáján és értelmezési területén belül Muszorgszkij nagyon is jól hangszerelt. Természetesen másmilyen eredményre jutott, mint Rimszkij-Korszakov vagy Sosztakovics, aki szintén belejavított a Borisz Godunovba. A zeneszerzés és ezen belül a hangszerelés is szakma, de azért azokban a helyzetekben, amikor a hangszerelő kollégának választania kell a többféle kínálkozó lehetőség közül, hogy milyen hangszerre vagy hangszerekre írja az adott részt, ott már a tehetségére és fantáziájára van utalva. És nemcsak elhunyt zeneszerzők művein végeztetett el ez a munka. Itt van, például Joachim Raff, akivel Liszt Ferenc más irányú elfoglaltságai miatt a zenei költeményeit hangszereltette.
MaNcs: Manapság ír valaki operát hivatalos felkérés vagy pályázati felhívás nélkül?
FGY: Valószínűleg létezik ilyen, de én még nem találkoztam vele. Egy opera megírása olyan nagy munka, hogy egy év ebben a műfajban rekordnak számít. Inkább a több év a jellemző.
MaNcs: Rossini ennél azért gyorsabban dolgozott.
FGY: Akkor kissé más volt a helyzet. Létezett egy zenei köznyelv, olyan zenei klisékkel, amik kéznél voltak, és be lehetett őket helyettesíteni. Egy üldözési kórus mindig ugyanúgy nézett ki, egy szerelmi ária formája mindig adott volt. Ma viszont az egységes zenei köznyelv megszűnt. Az új utak, hangrendszerek keresése sok időbe telik. A dolog gyakorlati részét nézve, olyan sok pénzbe kerül egy új darab bemutatása, hogy nagyon megnézi egy operaház, mikor mutat be kortárs operát. A világ nagy operaházai a bukástól félve csak biztos, jól bejáratott nevekre mennek. Ilyenek Ligeti, Bolcom, Corigliano vagy ma már Eötvös Péter. De még így sem biztos a siker. A New York-i Metropolitanben 1966-ban Samuel Barbertől bemutatott Antonius és Kleopátra című opera akkora bukás volt, hogy huszonöt évnek kellett eltelnie, mire be merték mutatni Coriglianótól A Versailles szellemeit.
MaNcs: Az opera születésétől lényegében századunk elejéig az operaszerzők szinte együtt éltek az operatársulatokkal, akik a műveiket bemutatták. A társulat énekeseinek írták a szerepeket. Mindent tudtak az emberi hangról. A kortárs operák gyakran énekelhetetlen szólamai nem ennek a tudásnak a hiányára utalnak?
FGY: Van olyan szerző, aki azt vallja, hogy az énekhang is legyen olyan teljesítményre képes, mint egy hangszer. Nincs tekintettel arra, hogy anatómiailag milyen a hangszalag. Az énekest belekényszeríti egy olyan szólamba, amit nem esik jól, sőt fáj elénekelni. Van olyan énekes, aki tudja ezt a zenét énekelni, és van, aki nem. Az én elképzelésem az emberi hangról ettől alapvetően különbözik. Operám egy bel canto opera. Abban hiszek, hogy a szereplők karaktereit csak úgy szabad megmutatni, hogy a szólam énekelhetősége, a hang szépsége ne sérüljön. Különben az énekes nem érzi jól magát, nem fog szépen szólni a hangja, és ettől utálni fogja a szerepét. Amitől a közönség is feszengetni kezd, mert hallja, hogy az énekes kínlódik, nem szereti azt, amit csinál. Ez senkinek sem jó.
MaNcs: Jól érzem, hogy a kortárs zene a művészetek közt mostohagyereknek számít? A kortárs opera pedig maga a rút kiskacsa?
FGY: Nem hiszem, hogy kisebb közönsége lenne egy kortárs zenei koncertnek, mint ahányan elmennek egy festő kiállítására, vagy elolvasnak egy mai verseskötetet. Mindegyik műfaj egy szűk réteget érdekel. Az opera ezenkívül mindig egy elit műfaj volt, és ez így maradt. Magyarországon most alakul ki az a réteg, amelyik tehetős lesz, és hajlandó áldozni pénzt a kultúrára. Remélhetőleg eljön az az idő, amikor, úgy, mint régen, társadalmi esemény lesz operába járni. Hogy aki ad magára, az bizony jár operába. És még kortárs darabokat is megnéz.
MaNcs: Milyen a modern operák sorsa? A kékszakállú herceg várán kívül van olyan mű, ami gyökeret tudott verni az operaházakban?
FGY: Igen. Alban Berg Wozzeckje és Luluja mára repertoár- darabok lettek. Britten operáit is gyakran játsszák. Vagy Stravinskytól A kéjenc útját. Mára választódtak ki azok a XX. századi remekművek, melyeket évről évre elő lehet venni és játszani bárhol a világon. Ne felejtsük el, az elmúlt századokban is sok száz opera született, amikről mára semmit sem tudunk. A kiválasztódás mindig is működött.
MaNcs: Gyakran az operaházak megújulási kísérletei klasszikus, mindenki által jól ismert operák meghökkentő újrarendezésében nyilvánulnak meg. A forradalmi hevületben nem lehetne több ma íródott művet bemutatni?
FGY: A budapesti Operaház azért elég gyakran bemutatja kortárs magyar szerzők műveit. Az, hogy melyik hány előadást él meg, más kérdés. Az utóbbi évek legnagyobb sikere, Vajda Mario és a varázslója sokáig műsoron volt. Azt tudni kell, hogy egy új darab színpadra állítása rettentő sok pénzbe kerül, az operaházak pedig biztosra akarnak menni. Mozartra és Verdire mindig megtelik a ház. A bukás kockázatát egy ismeretlen szerző ismeretlen darabjának bemutatásával nagyon kevés színház vállalja.
Böröcz László
