Kovalovszky Márta és Kovács Péter művészettörténészek
MaNcs: A kiállítás címe A mi huszadik századunk. Ki az a "mi"?
Kovalovszky Márta: Ez egy kis csoportos kiállítás, két személyt takar, Kovács Pétert és engem. Jelenti ez a "mi" a Szent István Király Múzeumot is, amelynek gyűjteményéből a kiállítási anyag nagy része kikerült. Személyünkben egy szélesebb közösséget reprezentálunk, amely akár munkával, akár tanácsokkal részt vett abban a kiállítássorozatban, amit a hatvanas években kezdtünk el.
MaNcs: Akkor itt egy olyan koncepcióról van szó, ami idestova harminc éve alakul?
KM: Ez így van. 1965-ben terveztünk egy kiállítássorozatot, amelynek a címe az volt, hogy A huszadik század magyar művészete. Először úgy gondoltuk, hogy néhány év alatt végigtekintünk a huszadik század magyar művészetén. Menet közben kiderült, hogy ennek a korszaknak a felmérése igen nagy feladat, ezért lassítani kellett az ütemet. A kiállítások ritkulásához hozzájárult természetesen a hetvenes évek elején a kultúrpolitika is, amely nem tette lehetővé bizonyos kiállítások megrendezését. 1996-ban a sorozat tizenötödik kiállításával, amelynek a címe Művek és magatartás volt, utolértük saját korunkat, és a 90-es évek első feléről adtunk áttekintést. Akkor mi nagyon szemtelenül arra gondoltunk, hogy ennyi munka után egyszer az életben megengedünk magunknak egy jutalomjátékot, amikor visszatekintünk erre a sorozatra s egyben erre a századra is, és kiválogatjuk azokat a műveket, melyek ilyen-olyan szempontból nekünk nagyon fontosak. Sok kedvenc természetesen kimaradt, hiszen a termek falai végesek.
Kovács Péter: Végül a kiállítást, amely meglehetősen szűkszavú áttekintés a huszadik század magyar művészetéről, összesen 48 művésztől válogattuk össze. Nem rendeztük el szigorú időrendben, mert kicsit szerettük volna a rendezéssel is jelezni azt az egységet, amit ma számunkra a huszadik század jelent. Arra törekedtünk, hogy a kiállítás ne zsúfolt, hanem laza, élvezetes formában előadott interpretáció legyen.
MaNcs: Hogyan épül fel a kiállítás?
KP: Gyakorlatilag és tartalmilag is három részből áll. A földszint az ünnepélyes bevezetésé, ami leginkább mégis a század első harmadának műveit tartalmazza, a második az emeleten a kisebbik terem, ami arról az egyre sokszínűbb kibontakozásról szól, amely a hatvanas-hetvenes évek magyar művészetére jellemző, az utolsó terem pedig a zárófejezet, a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar művészete. A kiállítás kezdetét és végét a földszinti teremben és a katalógus címlapján is a kezdet és a vég egymásmellettiségével és ünnepélyességével igyekeztük jelölni, ahol egymás mellé kerül Csontváry Kosztka Tivadar Zarándokás a cédrusokhoz című műve és a Nagy Imre-temetés díszletének a makettje.
MaNcs: Úgy tudom, hogy Csontváry felbukkanása a köztudatban is egy székesfehérvári kiállításhoz köthető.
KP: Igen. 1963-ban, amikor mi egész friss muzeológusok voltunk, került megrendezésre a művész első nagy bemutatója, amely igen komoly kultúrpolitikai ellenállásba ütközött. Eredetileg úgy volt, hogy Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria akkori főigazgatója nyitja meg, de az utolsó pillanatban maga Aczél György - aki akkor miniszterhelyettes volt - telefonált a megyei vezetésnek, hogy nem jó, ha egy komoly szakember vezeti be a kiállítást, legyen csak valamelyik helyi, tanácsi vezető. A kiállítás májusban nyílt, és augusztusban Magyarországra látogatott Hruscsov felesége, aki Kádár Jánosné társaságában eljött Székesfehérvárra. Megnézték a kiállítást, és nagyon tetszett nekik. Másnap Aczél György telefonált a fehérvári elvtársaknak, és mondta, hogy fel kell vinni Pestre a kiállítást. Hát ezen múlott Csontváry értékének felismerése.
MaNcs: De mi volt a baj vele?
KP: Csontváryval több baj volt. Leginkább az, hogy a két világháború közötti Magyarországon az úgynevezett polgári művészet is egyszerűen bolondnak tartotta.
MaNcs: A kiállított művekből úgy tűnik, hogy az Európai Iskola nagyon közel áll önökhöz.
KM: Igen, az emeleti első terem is ezt az összetett és sokszínű korszakot mutatja be, amely nemcsak a sok kultúrpolitikai harc miatt, hanem a művek miatt is fontos számunkra. Itt megemlíteném Korniss Dezső európai iskolás fő művét, amely hajszálgyökereken keresztül felszívódott a magyar művészetbe, annak ellenére, hogy nem nagyon volt kiállítva a hatvanas évek közepéig.
MaNcs: És Korniss-sal szemben miért voltak kultúrpolitikai ellenérzések?
KM: Amiért Csontváryval. Nem volt realista, nem felelt meg semmiféle közízlésnek, azonfelül pedig hajthatatlan jellem volt. A legkisebb engedményt sem tudta megtenni. A magam számára sem tudom eldönteni, hogy nem tudta, vagy nem akarta. Erről az a történet jut eszembe, amikor Pilinszky Jánost olyan sokat gyötörték már avval, hogy írjon verset Rákosi Mátyás születésnapjára, akkor azt mondta, hogy annyira félt, hogy boldogan írt volna, ha eszébe jutott volna valami. Valószínűleg Korniss-sal is ez volt a helyzet. Ez a fajta morális ellenállás még provokatívabb lehetett, inkább félretolták.
MaNcs: A fehérvári múzeumnak igen gazdag gyűjteménye van az ötvenes-hetvenes évek úgynevezett tiltott és tűrt képzőművészetéből. Hogyan jöhetett létre ez?
KM: Amikor idejöttünk, csak egy kis helytörténetei érdekességű gyűjtemény volt, amely úgy jött létre, hogy a helyi derék polgárok időnként a múzeumnak ajándékoztak olyan képeket, amikről azt hitték, hogy oda valók. Mivel mindketten huszadik századi, illetve kortárs művészettel foglalkoztunk, azt gondoltuk, hogy kellene egy gyűjtemény, de erre semmi pénz nem volt. Ezért 1964-ben kibocsátottunk egy levelet, aminek az volt a kezdő sora, hogy "Tisztelt mester", és felkértük arra, hogy tekintve, hogy sem nekünk, sem az országnak nincs kortárs képzőművészeti gyűjteménye, szíveskedjen lehetőség szerint művet ajándékozni. Ezt elküldtük több száz magyar képzőművésznek, és elképesztő módon dőlni kezdtek a csomagok, a levelek, a meghívások. Egy év alatt a múzeum gyűjteménye egy hatvanas évek közepi, nagyon jó áttekintést nyújtó magyar kollekcióvá vált. De mindig nagyon kevés pénzünk volt vásárlásra, nem is beszélve a nagyon rossz raktárhelyzetünkről. Ezért szoktuk mondani magunk között, hogy mi csak a válogatott remekműveket tudjuk megvenni.
MaNcs: Végignézve a második termen, úgy tűnik, hogy szinte hiányzik a nyolcvanas évekre jellemző gunyoros, abszurd művészeti vonulat, de nem szerepelnek video- vagy számítógépes munkák sem.
KM: Igen, bizonyos értelemben megmaradtunk a nyolcvanas években klasszikusnak számító festészet, szobrászat és installáció műfaján belül. Személy szerint roppantul sajnálom, hogy például az általam igen kedvelt Vajda Lajos Stúdió éppen a művek térigénye miatt nem szerepelhetett.
KP: De azt hiszem, elég érezhetően szól ez a terem arról a furcsa világról, amit a nyolcvanas évek kezdetétől Magyarországon megéltünk, egy izgalmas, ironikus, de ugyanakkor bizonytalanná váló korról.
MaNcs: Hol ér véget a huszadik század?
KM: Az első teremben áll a Bachmann-Rajk-terv. Azt gondoltuk, hogy amikor a látogató visszafelé halad a kiállításban, ott még egyszer jelezzük, hogy az igazi búcsú ettől a századtól - számunkra legalábbis - ott történt meg. 1989-ben nemcsak a rendszerváltásban, de a művészetben is új dolog kezdődött: a kilencvenes évek. Ez részben még a nyolcvanas évek tradíciójából él, de benne van már az elbizonytalanodás, az igen és nem egymásba folyatása. Megjelennek az új műfajok, eszközök, médiák, és ebben a pillanatban a művészetben is rendszerváltás következik be. Tágabb értelemben azt gondolom, hogy kultúraváltás is van. A magam részéről nagyon szeretem ezt az "ősz asszony" szerepet: itt állok az ezredvégen, és kíváncsian nézem, hogy mi lesz, hogy a következő nemzedék mivel áll elő.
- decker -
A mi huszadik századunk; Székesfehérvár, Csók István Képtár, Bartók Béla tér 1.; 1999. október 16-december 31.
