"Állandóan a partjelzőt" - DJ Naga

  • Makara Eszter
  • 2008. június 26.

Film

DJ Naga a hazai elektronikus színtér egyik legjelentősebb alakja, 15 éve pakolja a lemezeket. Alapítótagja a Chi Recordingsnak, legújabb vállalkozása pedig az idén második születésnapját ünneplő Hairy Records. Szerepvállalásáról, az európai színtér átalakulásáról és a honi helyzetről beszélgettünk.
DJ Naga a hazai elektronikus színtér egyik legjelentősebb alakja, 15 éve pakolja a lemezeket. Alapítótagja a Chi Recordingsnak, legújabb vállalkozása pedig az idén második születésnapját ünneplő Hairy Records. Szerepvállalásáról, az európai színtér átalakulásáról és a honi helyzetről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi zajlik jelenleg az európai elektronikus színtéren?

Naga: Az utóbbi pár évben lezajlott egy finom paradigmaváltás. Megszűnt a brit progresszív house, breakbeat és drum and bass hegemóniája, és átadta a helyet a különböző kontinentális eredetű stílusoknak. Ma a németek mellett fontossá váltak a francia, a holland, a belga, az olasz és a spanyol kiadók is, Európa technófővárosa ma inkább Berlin vagy Barcelona. Egyszerűsítve ezt a minimálzene korszakának lehetne nevezni, noha a konkrét minimál stílus ma már csak egy az áramlatok közül - a detroiti hangzás másodvirágzása, a deep-house, a klasszik brit tech-house vagy a 80-as évekre utaló különféle elektro-diszkó hibrid műfajok ugyanúgy oda értendőek. Igazából egy újfajta hangzásmegközelítés ez: a minimál stílus mindenhol érzékelhető hatása, ahogy a neve is sugallja, hogy megnőtt az egyes hangok architektúrájának a szerepe, miközben sokkal kevesebb a hang, tisztábbak a rétegek - egyfajta "zenei Bauhaus", szemben a korábbi évek barokkos textúráival és a technikákban fürdőző zenéivel. Van például egy olyan kiadó, hogy "Less-is-more", nehogy félreérthető legyen.

MN: Miben látod a különbséget a hazai és a külföldi partikultúrában?

N: Kicsit elmaradtunk, kicsit itt hagytak minket. Annyi trükközés meg kavarás volt, hogy ma külföldi ügynökségektől többször is hallani: egyszerűen nincs jó híre az országnak. 98-ban ez éppen ellenkezőleg volt. Egyszerre van egyfajta görcsösség és kispályás ügyeskedés. Amúgy kábé ugyanaz itt is helyzet, mint más területeken - "fegyveres sofőrök" országa vagyunk, ahogy Pajor Tamás énekelte, a hatalom, a döntés nálunk valahogy bevonzza az inkompetenciát, arroganciát és a finomságok iránti tökéletes érzéketlenséget, ami egy ilyen műfajban pusztító hatású, különösen, hogy ekkora a harc az emberek figyelméért. Görcsösségen meg valami olyasmit értek, hogy itthon az emberek nem relaxáltan "kultúrfogyasztanak", van egy ilyen fura identitás- és státusgörcs - egy sztárkiállításon százezrek tolonganak, juhé, de senkit nem érdekel, hogy mondjuk szarul van bevilágítva, vagy hogy közben kortárs művészeink létperemjátékra kényszerülnek. Emellett az identitás itthon leginkább másokhoz képest fogalmazódik meg, mintha állandóan a partjelzőt lesnénk, hogy oké vagyok-e, hogy lehet-e ezt, trendi vagyok-e, ki mit szólÉ és aztán sajnos az is ott van, hogy az én okéságom a te lesajnálásodon és elutasításodon keresztül az igazi. Ilyenek, hogy én minimálzenét hallgatok, mert az az "igazi" - nem vesszük észre, mennyire el vagyunk tévedve. Berlinben egy parkban két hangfalból house szól, az emberek bringáznak, zacskóban sört hoznak, megállnak, és egyszerűen aznap este ott maradnak, de nem "houserek". Itthon egy-egy partira úgy mennek a népek, mintha valami megváltást remélnének. Eljátsszuk az öröm és a lazaság szappanoperáját, kábé olyan hitelességgel, mint saját gyártású sorozatainkban. A buli például akkor jó, ha sokan vannak.

MN: Jellemzően egy ponton túl az emberek kiszállnak a buliból, és más önkifejezési formák után indulnak.

N: Bárcsak önkifejezés lenne az irányÉ De értem, mire gondolsz - ez egy kis terepasztal, amit évekig kinyújtott nyelvvel ragasztgatsz, dédelgetsz, aztán elrakod a kölyködnek vagy másoknak. Nem is várom a közönségemtől, hogy ugyanúgy rajta maradjanak, mint én. Hozzátartozik, ami itthon megint csak egy fájó hiány, hogy túl kevesen dolgoznak örömből, túl kevesen vannak a helyükön; én végtelenül szerencsés vagyok ebből a szempontból. Persze nem arról van szó, hogy leszaladtam az önkifejezési bolhapiacra, és ott jól megtaláltam ezt a melót, vagy hogy van egyáltalán az életnek egy ilyen bolhapiac dimenziója, ahol mindez beszerezhető. Mindenesetre nagyon vonzott a zene és a nem kész forma együttes megléte - az elektronikus zene világa olyan terület, ahol neked kell rájönni mindenre, nincs oktatás, hogy mondjuk, ha zenét írsz, akkor ilyen és ilyen szekvenszert használj. Ebből a szempontból hasonló a népzenéhez, ellesel dolgokat, kiérlelsz kunsztokat, és közben talán megtalálod a saját hangod, de nincs egy optimális vibrato, mint ahogy a klasszikus zenében képzelem. A house-zene közönsége általában 30 körüli korosztály, vagyis a partirétegnek inkább az idősebb fele, újabban kellemes meglepetés, hogy sok fiatal kezd járni a bulijainkra, és jó ízlésük van. Ez a fajta zene nem adja magát egykönnyen, rájövős fajta, ezért igyekszünk többfajta klubsorozatban gondolkodni, és van olyan estünk, ahol a szimpla szórakoztatás a cél. Seggek, vállak, villanó fogsorok, az éjszaka primer zsongása. Minden alkalommal úgyis van egy-két fül, aki csak a zenére koncentrál.

MN: Mégis, egyre kevesebb olyan parti van, ahol igazán fesztelen örömöt láthatnánk az arcokon.

N: Momentán ez a fajta relaxált figyelem rosszul áll. Ha lecsukod a szemed és táncolsz, és nem akarsz csevegni, akkor fura vagy. Nem véletlen, hogy Európában Berlin és Barcelona került előtérbe, mert ezek igen relaxált helyek a saját országukon belül is, ahol a különféle viselkedésekkel szemben nagyfokú tolerancia van. És közben nem tudsz leejteni úgy egy tűt, hogy ne egy dj-re vagy egy basszusgitárosra essen, nagyjából mindenki érti a csíziót. Itthon teljes izoláltságban léteznek egymás mellett a különböző identitású csoportok, a Coronita és a Kulti közönsége mélységes megvetéssel gondol egymásra. Engem például par excellence underground dj-nek tartanak, ami nem kicsit idegesítő, és rengeteg savanyú kommentet fial. Mintha ahhoz, hogy vidáman közlekedjek a bringámon, hozzátartozna, hogy minden autós idióta.

MN: Ebben a közegben mi lehet a Hairy Records vállalása?

N: Azon igyekszünk, hogy a közönség estéről estére újdonságokra nyitottan érkezzen, kíváncsian, hogy mi az aznapi menü, ne külföldi sztárra váltson jegyet, hanem saját nyitottságára. Az elmúlt időszakban sok olyan fellépőnk volt, aki akkor még alig volt ismert, és egy éven belül óriási sztár lett. Egy ideig erre igyekeztünk ráérezni. Amikor nekikezdtünk, egy pillanatra egymásra talált az overground érdeklődőbb és az underground közönsége, mert lényegében csak nálunk szólt ez a fajta újszerű zene. Azóta a csapból is ez jön, úgyhogy ezt a fajta "rendezvényszervezést" feladtuk, inkább a lokalitást, a helyet erősítő formákban gondolkodunk tovább. Elkezdjük a kiadót, a stúdiót, a dj-ügynökséget, de folytatódik az Ablak A Dubra klubestünk is azért. Szeretném, ha a 2006-os "Utazás a koponyám körül" dvd-hez hasonló fura, kísérleti munkák is születnének még. Azt nagyon élveztem. Úgy éreztem, mindenben kielégít, mivel ki tudta emelni az elektronikus zenei médiumot ebből az éjszakai biznisz és vendéglátózás típusú alapértelmezésből - a Karinthy-szöveg, Latinovits Zoltán hangja és különféle vizuális kreatív csapatok összeműködésével egy erőteljesen lokális ízű, nem létező műfajú valami, talán hangjáték jött létre.

MN: Mintha az utóbbi években az elektronikus zenei színtér kapta volna a legnagyobb stoptáblát.

N: A szcénát lényegében elpusztították. A giga-, de gagyi fesztiválok és az iparosított klubélet pont azt a finom, szeretetteljes elemet ölte meg, ami a legérzékenyebb füleket és idegrendszereket tarthatná itt, elindult egy ilyen szociospirál, amit most nem részleteznék, de aminek a vége, hogy szinte csak kínos klubok vannak, kínos közönséggel és kínosan nagyfokú pénzéhséggel. Viszont szabad a pálya. A 90-es évek világa és színessége egyelőre a múlté, de annyira nagy a vákuum, hogy nem lehet ennyiben hagyni a dolgot. Pedig mi, magyarok is adhatnánk jelentős kiadókat, előadókat, dj-ket a világnak, ahogy például az egyik legnevesebb angol klubban, az Endben román rezidensekkel mennek esték. Próbáltam üzleti és állami "fegyveres sofőrökkel" beszélgetni, hogy mekkora potenciál, milyen jelentős kulturális exportlehetőség van itt. Ahogy a magyar film és ez az én generációm hál' istennek végre tényleg jelentőset hoz össze, ugyanígy lehetne ez ebben a zenében, csak sok nullával kevesebbért.

MN: És mi volt a válasz?

N: Nem nagyon ismerik. Meg olyan gyanús. Hümmögtek, hogy hát ez olyan szokatlan, fura dolog, szeretnék tudni, hogy ez mégis hány embert érdekel és a többi. Amit mi a Hairyvel csinálunk, gyűszűnyi hozzájárulás szeretne lenni a helyzet elforgatásához, függetlenül attól, hogy úgy tűnik, eléggé reménytelen.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)