Szállj ki, és gyalogolj címmel jelent meg a Heaven Street Seven ötödik lemeze. Könnyen megjegyezhető dalok, nem túl bonyolult szövegek, semmi világmegváltás, be- vagy kiborulás. Ennek ellenére úgy tűnik, a zenekarnak inkább a hazai pálya hátrányaival kell számolnia. Persze szó sincs tragédiáról.
Magyar Narancs: Az új lemezeteket hallgatva az járt a fejemben, a Heaven Street Seven se nem több, se nem kevesebb, mint egy kedves popzenekar. Egyetértesz ezzel?
Szűcs Krisztián: Teljes mértékben. De fontos ez?
MN: Annyiban, hogy nemcsak az olvasók többsége, de a zenei szerkesztők és más befolyásos alakok is azokat a pornográf produkciókat tartják "kedves popnak", ami a kereskedelmi rádiókból zúdul rájuk. Benneteket viszont az alternatív kategóriába soroltak, vagyis lehúzták a redőnyt.
SZK: Európa nagy részén hozzád hasonlóan gondolkodnak a dologról, de nálunk ez nem így működik. Kilenc év alatt megtanultuk, itt csak skatulyák vannak, kockázatmentességre épülő íratlan szabályok, melyek alapján a Heaven Street Seven egyszerűen nem lehet popzenekar. Mindez nem okozott megrázkódtatást, tudomásul vettük, viszont nem fogadjuk el. Noha nem azért kezdtünk el zenélni, hogy definiáljuk a popzenét, egyre inkább érzünk magunkban valamiféle elhivatottságot, hogy mégis.
MN: Misszió?
SZK: Elég hülyén hangzik, de annak is nevezhetjük.
MN: A zenekart közelebbről ismerők azt mondják, a HS7 "britpopot" játszik. Olyasmit, ami Magyarországon soha nem volt, és nem is lehet igazán népszerű.
SZK: Nem tagadjuk, hogy az angolszász zene áll a legközelebb hozzánk, olyan előadók hatására kezdtünk a zenekarosdiba, amelyeket Magyarországon alig-alig ismernek. Kezdetben képtelenek voltunk magyar szövegeket írni. Nem sznobériából és nem is azért, mert külföldön akartunk szerencsét próbálni, inkább a példaké-pek miatt. Kellett pár év ahhoz, hogy megfor-duljon a dolog, hogy "magyarodjunk", és nem csak a szöveget illetően. Ez persze nem kompromisszum, inkább belőlünk jön. Jólesett, hogy valaki azt mondta az új lemezről, hogy az angolszász zenei hatások ellenére egyértelmű, hogy ez egy magyar zenekar. Méghozzá olyan, amely bizonyos ízlésbeli határokon belül igyekszik slágereket írni.
MN: Nem kell szerénykedned. Pár évvel ezelőtt, a Krézi srác című számotok "nagy magyar slágernek" számított. És nem a mezőtúri rockfesztiválon, hanem a Juventus Rádióban. Ahogy látom, nem sokat változott ettől az életetek.
SZK: A Krézi srác azért érdekes, mert ezt a dalt az egész ország megismerte. Lám-lám, itt egy együttes, "valami heveny", és lenyomja a Kozsót... Meglepődtünk a sikeren, de nem szálltunk el tőle, inkább véletlenként könyveltük el. Igazunk volt, mert sokan azóta is azt várják, hogy ugyanilyen számokat írjunk. A rádiókban például egyértelműen megmondták, csak olyan dalokat vigyünk, mint a Krézi srác. A legutóbbi maxinkról kijelentették, ez "ködös, lila". Tiszta őrület. Olyan nincs, hogy minden lemezre írunk egy ugyanolyan számot.
MN: Úgy látszik, nem ismered Dieter Bohlen életművét.
SZK: Nem bánom.
MN: Egy nagy kiadónál vagytok. Ott nem nyomják a fejetekhez a pisztolyt, hogy az új lemezek kevésbé sikeresek, és sürgősen változtatni kell?
SZK: Szerencsénkre nincsenek ilyen elvárások. Nem kergetnek az asztal körül, hogy írjuk meg a Krézi srác kettőt. Persze, közösen döntjük el, melyik számból legyen maxi, és akkor sem küldjük el őket az anyjukba, ha például van egy hangszerelési ötletük. De a lényeges dolgokba nem szólnak bele, és ez a legfontosabb. Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlenek, akik egy multihoz szerződtek,mégsem panaszkodnak.
MN: És ők? Például a szerényebb példányszám miatt?
SZK: Amikor megkötötték velünk a három lemezre szóló szerződést, megfogalmaztak ilyen-olyan számokat, de azóta ők is belátták, hogy ennek nincs értelme. Elsősorban a cédémásolás elterjedése miatt. Ma már legfeljebb becslések lehetnek arra vonatkozóan, hány embernek van például HS7-lemeze. A eladott cédék csak egy számtani művelet részei.
MN: Benneteket ez mennyire zavar? Sok zenész úgy véli, megélhetése kerül veszélybe a másolók miatt.
SZK: Nem tudunk mit kezdeni vele. Olyan ez, mintha két kézzel próbálnád visszalökni a tengert. Amikor meghallottam azt a szlogent, hogy "A másolás megöli a zenét", az jutott az eszembe, hogy a magas cédéárak is megölik a zenét, meg a külföldről be nem hozott, egyébként releváns popzene ismeretlensége is ugyanezt teszi.
MN: Ezt megmagyaráznád?
SZK: Amíg külföldön ötpercenként bukkannak fel a jobbnál jobb zenekarok, és olyan élet van a klubokban, hogy a szám tátva marad, addig nálunk csak a nagy semmi. Ha akad is néhány olyan együttes, amelyik valóban lelkesedésből és nem prostituálódásra készen rajtol, tíz-tizenöt évvel ezelőtti mintákat követ. Mintha megállt volna az idő 1990-ben.
MN: Ennek ellenére optimistának látszol.
SZK: Nincs okom panaszra. A zenekar nyolc éve működik tagcserék nélkül, és sokkal nagyobb sikert értünk el, mint amire kezdetben számítottunk. Mindezt úgy, hogy közben nem kellett leköpni magunkat, nem kellett vállalhatatlan kompromisszumokat kötnünk. Realisták vagyunk, ismerjük a pályát. Csak annyira próbálunk előrébb jutni, amennyire ilyen körülmények között lehetséges. Máskülönben biztosan bekattannánk.
