Tévésorozat

Felfal a múlt

Amerikai Horror Story - A gyilkos ház

  • G. A.
  • 2013. július 13.

Film

A szellemjárta ház olyan, mint a pályaudvar vagy az autóvezetés: ha kimetszenénk a filmtörténet testéből, áldozatunk hamar vérét veszítené kontár kezünk között. De ha kétségkívül fejfájdító feladat volna is egybegereblyézni, hogy ki mindenki fordult meg az évtizedek során e különös házak embervérrel mázolt falai között, azért még mindig nem tűnik teljesen lehetetlen vállalásnak érdekfeszítő hangfekvésben elővezetni ugyanazt a mesét a nyikorgó hajópadlók penészszagú világáról - még ha az utóbbi időben ez a bűvésztrükk az Ördöggerinc és az Árvaház rendezőit leszámítva senkinek sem sikerült úgy igazán.

A Kés/alatt megalkotói ebben a két éve indult, hozzánk most megérkező, minden évadával egy-egy nagy horrortoposzra koncentráló sorozatukban (a második évad elmegyógyintézetben játszódik, a készülő harmadik boszorkányok közé vezet majd) viszont meg sem kísérlik a legalább részleges eredetiség illúziójának megteremtését, hanem inkább egyfajta antologikus megközelítés mellé karistolják oda az ikszet.

A döntés nem marad következmények nélkül: az Amerikai Horror Story első évadának végigpörgetése közben szinte az összes vonatkozó horrorfilmnek muszáj eszünkbe jutnia Robert Wise The Hauntingjától a Ragyogáson át, mondjuk, a Más világig, sőt az évad második felében a 70-es évek óta töretlenül népszerű, megszállt gyermekekkel riogató nyomasztások úgyszintén közismert motívumai is beszivárognak a házba a rothadó pince nyílásain át. Mindez idegesítően értelmetlen vagy bosszantóan renyhe alkotói tevékenykedésnek tűnhetne, ha a széria készítői nem közelítenének a tárgyukhoz rokonszenvesen régimódi szemlélettel. Brad Falchuk és Ryan Murphy számára az atmoszférateremtés és a képességes színészekkel életre hívott, vérbő karakterek felléptetése ugyanis legalább annyira fontos, mint az itt-ott figyelemre méltóan perverz ijesztgetés. A gyilkos ház mindenekfelett a színésznők évada, amely a brutális múlttal megátkozott épületbe beköltöző Harmon família szétcsúszó anyatigriseként egyfelől új közönséggel szeretteti meg a Kerge város és a Nashville sztárját, a szaporodó ráncait méltósággal viselő, csodaszép Connie Brittont, másrészt bevezeti Hollywoodba a 18 éves (azóta már a tehetségéhez illő módon Sofia Coppolával forgató) Taissa Farmigát. És ez még nem minden: erre a sorozatra ugyanis elsősorban úgy fogunk emlékezni majd, mint amely élete egyik nagy szerepéhez juttatta az utóbbi időben kissé ködbe bújt Jessica Lange-et, aki rezervált Szörnyella De Frász-parafrázist mutat be - egy tornádó erejével.

Végeredményben az Amerikai Horror Story majdnem annyira eredményes mozgóképes próbálkozásnak mutatja magát a fénytelen humor, a borzalom és a gátlástalanul összehordott közhelyek egybegyúrására, mint amilyen Wes Craven Sikolya volt két évtizeddel ezelőtt, melynek - persze, ha emlékszünk rá - az a kétes dicsőség jutott osztályrészül, hogy keresztülhúzhatott egy kifent pengét az amerikai horrorfilm nyaki ütőerén.

Péntek esténként a Viasat6-on

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.