Film

Amnézia

  • Szabó Ádám
  • 2014. december 22.

Film

Nicole Kidman agya egy baleset hatására alvás közben kitörli az előző nap emlékeit. Ugyanezt a műveletet minden bizonyára a mi agyunk is elvégzi majd – nem sok dolog van ugyanis az Amnéziában, amire érdemes lenne emlékezni.

A háromszereplős játék másik két résztvevője a férj, Colin Firth, és a doktor, Mark Strong – igen, ez az a típusú mozi, ahol mindkét foglalkozás elé oda illene biggyeszteni az „állítólagos” szót, ugyanis a forgatókönyv elkötelezett célja, hogy a főszereplővel együtt mi is mindent megkérdőjelezzünk, mindenkire gyanakodjunk. A valóság azonban az, hogy az egész hercehurca tétje mindössze annyi: láthatjuk-e végre Mark Strongot jófiút, Colin Firth-öt pedig gazembert játszani, vagy minden marad a régiben.

A várva várt csavarokkal szűkmarkúan bánik a könyv; vagy éppen az írók maradtak le az utóbbi húsz-harminc évben a tekintetben, hol is húzódik a mai nézők ingerküszöbe. Sokat kell várnunk bármiféle érdembeli történésre; a szerepek csak a film közepe felé kezdenek felcserélődni – egy dolog viszont nem változik: Nicole Kidman akárhogy erőlködik, sem magából, sem belőlünk nem sikerül érzéseket kicsiholnia. Múltjának néhány fekete foltját sikerül ugyan feltárnia, hogy aztán kiderüljön, nem is olyan feketék azok a foltok, esetleg nem is az ő múltján estek – mindenesetre ugyanolyan felemás beleéléssel tágul pupillája premier plánban reggelente, illetve a fordulópontoknál újra és újra.
A miénk azonban maximum a végső etapnál kerekedik el, nevezetesen egy szemdörzsölés és ásítás után. De ez is csak téves kapcsolás.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.