Ha valaki Emmyt, Oscart, Nobelt vagy bármiféle díjat nyer egy filmben úgy, hogy nyomát sem látjuk sehol az öniróniának, okkal sandítunk többet a kijárat felé. Itt simán Pulitzert nyer a főhős, de ha ettől még nem válna hamiskássá a dolog, ott a rendező is, Gabriele Muccino, aki egy egész karriert szentelt annak, hogy puha táblás, „New York Times bestseller” feliratú könyvbe illő filmeket rendezzen. Ebbéli szándékaitól gyötörve olykor kellő arányérzékkel jár el, olykor viszont csúnyán mellétrafál – Will Smith például mindkettőhöz asszisztált már.
Az élet tengerén hánykódó kisembert, aki közben nagy író is, ezúttal Russel Crowe hozza; flaneling és bőrkabát nem talált még nála méltóbb viselőre. Egy balesetben elveszítette feleségét, és jó úton van afelé, hogy lányával is így járjon, őt ugyanis mániás depresszió kínozza a játékidő jobbik felében. Van persze egy másik szál is, az 25 év múlva mutatja be, milyen cserebogárrá érett az előbbiekben látott aranyos kislány. Megfelelési kényszer, önpusztító hajlam, önbizalomhiány – csak néhány, felszínén kapargatott probléma, amivel a pszichológusnak (hoppá, tán mégis akad itt önirónia?!) készülő lánynak szembe kell néznie. Nekünk, nézőknek egyikkel sincs dolgunk, a lényeg úgyis az, hogy összejön-e a drogos sráccal a Breaking Badből, vagy nem.
Végül persze sikerül egy dombornyomott borítójú drámát kikeverni, ami néha buta, néha szemtelenül felszínes és hatásvadász, de végül is azt az instant, minden mélységet nélkülöző katarzist, ami elvárható itt, gond nélkül szállítja – öleléssel és zongoraszóval.
Forgalmazza az MTVA
