Magyar Narancs: Az Ulpius-ház azon kevés kiadó közé tartozik, melyek kiadványaikra szinte soha nem kérnek támogatást.
Kepets András: Ez így van. Az induláskor beadtunk egy pályázatot, de aztán rájöttem, hogy másként kell dolgzoni.
MN: Netán sikertelen volt a pályázat?
KA: Nem, megkaptuk a pénzt, de arra jöttem rá, hogy ez nem az én utam. Úgy látom, kétféle kiadói stratégia létezik Magyarországon, az egyik támogatásokból igyekszik fenntartani magát, a másik pedig a piacból próbál megélni. A magam és munkatársaim habitusához az utóbbi áll közelebb. Nyugati példákból azt szûrtem le, hogy lehetséges piaci alapon mûködni, anélkül, hogy ez a színvonal csökkenésével járna.
MN: Az Ulpius-ház eddig többnyire külföldi, azon belül is elsõsorban angolszász szépirodalmat adott ki. Az utóbbi idõben fordult a kocka. Gerlóczy Márton és Karinthy Márton kötete mintha változást jelezne.
KA: Ezeket is saját erõbõl finanszíroztuk. Gerlóczy esetében egy nálunk kissé ismeretlen, meglehetõsen erõteljes marketingstratégiát próbáltunk megvalósítani, mert azt tapasztaltam, hogy ha a kötet eljut a megfelelõ számú olvasóhoz, attól kezdve önjáróvá válik a piacon.
MN: Láttam, a metró tele volt óriásplakátokkal. Ez szép és jó, de honnan van erre pénz?
KA: Nagyon egyszerû. Elindulásunk óta minden befolyt összeget visszaforgatok a kiadóba, és elsõsorban a hosszú távú terveknek rendelünk alá mindent. Ez a szerzõk fölépítésére is vonatkozik. A hirdetésekkel kapcsolatban az a tapasztalatunk, hogy kizárólag maga a könyv dönt. Elõfordult, hogy ugyanazokkal a hirdetési módszerekkel, hasonló összeg ráfordításával beindított két könyv közül az egyik eltûnt, míg a másik sikeres lett. A reklám az indulást segíti, utána csakis a könyv minõsége a mérvadó.
MN: Az utóbbi idõben döntõ változás történt a kiadó és a kortárs magyar irodalom viszonyában. Nem a szokásos forgatókönyv zajlott, vagyis nem az írók keresték meg kézirataikkal a kiadót, hanem maga a kiadó lépett feléjük. Mi a dolog lényege?
KA: Az egész a Gerlóczy-kötettel kezdõdött. A regény visszhangját hallva három lehetõséget vázoltam fel. Az egyik, hogy legyen ez egyszeri eset, és térjünk vissza a kortárs nyugati szépirodalomhoz. A másik, hogy néhány idõsebb, már elismert kortárs magyar író kiadásával bõvítsük a palettát. A harmadik, és végül emellett döntöttünk, hogy még nagyobb arányban kellene kiadnunk kortárs magyar szépirodalmat. És mivel nem terem minden bokorban olyan ifjú tehetség, aki azonnal kiadható, ezért körülnéztem, és megpróbáltam felmérni, kikkel lehetne dolgozni. Kiderült, hogy sok olyan fiatal szerzõ van, aki már szerzett némi nevet, de úgy érezte, hogy az eddiginél több olvasóhoz is eljuthatnának a könyvei. Végül tizenhárom íróval kötöttünk szerzõdést.
MN: Pontosan mit jelent ez?
KA: Közös vonás, hogy egyik sem egy kötetre vagy rövid idõre vonatkozik. Hosszú távú, általában öt-nyolc éves megállapodást írtunk alá, és magyar viszonylatban jelentõs, vissza nem térítendõ elõlegekben állapodtunk meg. A szerzõk körülményeitõl függõen és a minél intenzívebb munkát elõsegítendõ jónéhányukkal abban maradtunk, hogy ezt az összeget, mintegy ösztöndíjként, havi le-bontásban folyósítjuk számukra. Alapvetõen mindenkivel eladott példányszámra szerzõdtünk, de hangsúlyozom, ezek vissza nem térítendõ elõlegek, vagyis ha valaki kiadhatatlant írna, vagy netán elhagyná a pályát, a pénzt akkor sem kell visszafizetnie.
A szerzõket (Cserna-Szabó András, Czifrik Balázs, Fliegauf Benedek, Hamvai Kornél, Harcos Bálint, Hazai Attila, Karafiáth Orsolya, Maros András, Nagy Koppány Zsolt, Nagy Gergely, Orbán János Dénes, Szálinger Balázs, Teslár Ákos) két dolog motíválta. Egyrészt, hogy a kiadó hosszú távra gondolkodik velük, a másik pedig, hogy szeretnének minél több olvasóhoz eljutni, anélkül, hogy ez a színvonal csökkenésével járna. Úgy érezték, a mi kiadónknál erre komoly az esély.
MN: Nem öngyilkos vállalkozás ez?
KA: Nem. Biztos, hogy a szerzõk között akadnak olyanok, akik nem lesznek olyan sikeresek, mint ahogy szeretnénk, de meggyõzõdésem, hogy a koncepció jó. És igenis: nemcsak lektûrbõl lehet közönségsiker, hanem tehetséges fiatal szerzõk színvonalas szépirodalmi mûveibõl is.
MN: Ehhez kapcsolódik egy másik tervetek is. Ha jól tudom, hamarosan beindul az Ulpius-ház íróiskolája. Mit fed ez pontosan?
KA: Rengeteg kéziratot kapunk. Közülük akad jónéhány, mely az adott formában kiadhatatlan, de érzõdik benne a tehetség. Szeretném, ha ezek a kezdõk nem veszítenék el a munkakedvüket, ha látnának maguk elõtt valamiféle távlatot. Ebbõl született az íróiskola ötlete. Kiírtunk egy pályázatot, ahol a szokásoktól eltérõen nem pénzt vagy netán megjelenést lehetett nyerni, hanem azt, hogy a három legtehetségesebb mellé egy évre leszerzõdtetünk egy-egy elismert magyar írót. Amolyan tutor rendszer ez, melyben a "mester" beszélgetésekkel, kéziratai folyamatos bírálatával segíti a pályakezdõt.
Közel kétszáz prózai pályázat érkezett, az elõzsûrizés megtörtént;a huszonegy "elõdöntõsbõl" most a kilenc "döntõst" jelöli ki az öttagú bizottság, melynek tagjai: Bence Ottó, Lángh Júlia, Varró Dániel, illetve a kiadó két szerkesztõje, Greskovits Endre és Takács M. József. A kilenc döntõsbõl a három "tutor", Kukorelly Endre, Lázár Ervin és Márton László választja ki a három gyõztest, akikkel foglalkozni kívánnak a jövõben.
MN: Volt-e korhatár?
KA: Igen, 16 és 24 év közötti szerzõkre számítottunk, de ezt persze végül nem vettük roppant komolyan. Egy-két év eltérés belefér.
MN: A tutorok kapnak-e honoráriumot?
KA: Természetesen. De jellemzõ módon úgy vállalták a megbízást, hogy eddig errõl nem esett szó. Remélem, hogy ez számukra is izgalmas feladat lesz.
- banza -
