Magyar Narancs: Néhány évvel ezelõtt, a Nexxt sajtótájékoztatóján azt mondta, nem készít többé játékfilmeket. Miért gondolta meg magát?
Schilling Árpád: A film bemutatóját követõen a fogadtatásnak, a kritikáknak köszönhetõen a rám jellemzõ hirtelen haraggal sértettnek éreztem magam. Ahogy telt-múlt az idõ, már rá tudtam látni a munkára - utólag azt mondom, tényleg volt, ami hibádzott a filmbõl: egyharmadával elégedett vagyok, kétharmadával azonban nagyon nem, a szakmai kritikákat el kell hogy fogadjam. Felkavaró munka volt, hiszen egyszerre készült a témából színházi elõadás és film. Az elõadással is csak félig-meddig voltunk kibékülve, nem lett akkora siker, mint amekkora a témában kódolva volt. Magyarországon elsõként nyúltunk bele a médiavalóság kérdésébe, sokat vártunk a filmtõl, mert fontosnak éreztük az üzenetét. Alap-vetõen az én felkészületlenségem okozta a problémát, filmesként semmilyen gyakorlatom nem volt még. Nem számoltam el magamban akkor, hogy filmeket készítsek, csak kerestem a lehetõségeket az érvényes fogalmazásmódhoz.
A felkérés a Jött egy buszra teljesen váratlanul ért - a film eredeti koncepciójának, amit Bodó Viktor és Tasnádi István vetett fel, az lett volna a lényege, hogy a projektben részt vevõ rendezõknek egymás alkotásaiból kell építkezniük, közösen kell létrehoznunk egy összefüggõ történetet. Ehhez képest a megvalósult kisfilmeket a 78-as buszon kívül semmi sem kötötte össze egymással, nem is tartom igazán jónak a végeredményt. A Jött egy busz általam rendezett No comment címû fejezete szabadon hagyta a befejezést, lehetõséget adva ezzel a továbbiaknak a kapcsolódásra. A többi rendezõ azonban nem tartotta be az eredeti koncepciót, mindenki továbblépett, a maga dolgát készítette el. Önzõbbnek kellett volna lennem, el kellett volna dobnom azt az alapötletet, amibõl a filmet megcsináltam.
MN: Kudarcként éli meg az eddigi filmes próbálkozásait?
SÁ: A Nexxt esetében hagytam, hogy a klasszikus filmes gondolkodás gyõzedelmeskedjen az én outsider, de éppen ettõl nagyon alternatív nézõpontom felett. Azok a részek, melyek az én ötleteim alapján valósultak meg, jól mûködtek, természetesen Nagy András operatõri munkájának köszönhetõen. Ezen az úton kellett volna továbbmennem. Miután eltelt egy év, rájöttem, hogyan kellett volna másképpen csinálni, egy vad, szürreális vízió felé elvinni. A Jött egy busz esetében kötöttem magam egy szabályrendszerhez, az utolsó pillanatig az eredeti ötle-temet erõltettem - abban a percben, amikor a többi rendezõ felrúgta a megállapodást, elment a kedvem az egésztõl. Kárhoztatom magam a mai napig, hogy nem léptem ki a projektbõl. Ha arról van szó, hogy mindenki a maga filmjét csinálja, mi a túrónak állunk össze?
Ezért vagyok boldog most, a Határontúl kapcsán. Ideális körülmények között jött létre, a tökéletes alkotói függetlenség megteremtette azt a közeget, amelyben jól lehetett dolgozni. A film a Krétakör társulatának rögtönzéseibõl született - egy színházi elõadás kapcsán improvizáltak a színészek a menekülttémára. Három rövid szkeccsbõl áll, melyek közül kettõ evidens volt, hogy csak filmen mûködhet, hiszen fontos szerep jut a természet monumentalitásának, a térnek.
MN: A Határontúlt nézve sok minden eszembe jutott, kivéve az, hogy a menekültkérdésrõl szól. Nem gondolja, hogy a nyilatkozatai beszûkítik a film értelmezését?
SÁ: Egy alkotás akkor jó, ha saját, önálló életet él. Ha ön mást értett, az azt jelenti a számomra, hogy a konstrukció mûködik. Az improvizációs játék, amibõl a film létrejött, a menekülttéma volt - a "menekült" szó viszont különbözõ értelmezési lehetõségekkel bír. A számkivetettség, a kiszolgáltatottság érzete mûködteti a filmet. A menekültek az életbõl, a létbõl is kivetettek. Ezt a kérdést inkább társadalmi szempontból szokás feldolgozni - ez a film azonban egyáltalán nem foglalkozik a szociológiai háttérrel, egy-egy kép, ötlet szintjén járja körül a témát. Az elsõ pillanattól kezdve fontos volt a számunkra, hogy ne legyen a filmnek konkrétan behatárolható helyszíne - nem nagyon szólalnak meg a szereplõk a filmben, nem hangzik el értelmes szöveg sem, így nem lehet biztosan tudni, hogy mikor és hol vagyunk. A szereplõk sok mindennek ki vannak szolgáltatva - a természetnek az elsõ szkeccsben, egymásnak a másodikban, a harmadik filmben pedig a "jó szándéknak", a nyugati civilizációnak, amely úgy segít a menekülteken, hogy az emberséget kivéve mindent megad nekik. Minél inkább képes a nézõ arra, hogy elrugaszkodjon a konkrét jelentésétõl, annál jobban mûködik a film. Ebbõl a szempontból tényleg igaz, hogy minden értelmezésszûkítés, konkretizálás megkötheti a közönséget.
MN: A Határontúl nemzetközi premierje Velencében volt. Mivel indokolta a zsûri a meghívást?
SÁ: Fogalmam sincs, miért választották ki a filmet egyedüliként Magyarországról - egyéni, szubjektív döntés volt a kurátorok részérõl. A filmszemlén nagyon érdekes volt a fogadtatása - voltak, akiknek nagyon tetszett, a zsûri számára azonban egyáltalán nem volt érdekes. Nemcsak hogy díjat nem kapott, de meg sem említették a kisjátékfilmek értékelésekor. Ez utóbbit kifejezetten méltatlannak találtam, nehéz volt lenyelnem. Ezért volt visszaigazolás, hogy meghívták Velencébe.
MN: Zavarja, ha nem értik az alkotásait?
SÁ: Ha kritikusokról van szó, jobban dühít, hiszen õk szakmai tapasztalataik, hozzáértésük alapján képesek lehetnének arra, hogy megértsék az alkotói szándékot, számon kérjék a koncepció megvalósítását a filmen. Elvárom egy szakmai hozzászólástól, hogy tartsa tiszteletben az alkotói szándékot, és ne a saját víziójáról beszéljen. A színházban ahhoz szoktam, hogy az üzenet - bár nevezzük inkább szándéknak - általában átjön. A nézõnek joga van úgy megítélni egy alkotást, ahogyan gondolja, tiszteletben kell tartanom a véleményét. Ha azonban valaki alapvetõen nem érti, amit csinálok, és ezért a pokolba kívánja, azzal nem tudok mit kezdeni. Ha ebbõl indultam volna ki, sose kezdtem volna rendezni. A lényeg számomra mindig az, hogy mennyire tudom hasznosítani a kritikákat: ha valaki érti, amit csinálok, de egy-két dolgot nem lát át pontosan, azt késõbb be tudom építeni az elõadásba. Ha valaki pedig érti, de nem szereti, azzal sem tudok mit kezdeni. Legfeljebb csak elkönyvelhetem, hogy ez van. Az elõadásaim általában megosztják a közönséget. A Határontúlról azonban ezt nehezen tudom elképzelni. Legfeljebb azt, hogy lesz, aki unalmasnak, érdektelennek találja, mert nincs szenzora hozzá, hogy együtt utazzon a filmmel.
Hungler Tímea
