Magyar Narancs: Amikor átmentél az MTV-be, elég csábító volt neked a Kékfény, vagy már tudtad, hogy önálló műsort fogsz kapni?
M. Kiss Csaba: Alapvetően azért jöttem, mert elegem volt a kereskedelmi tévézésből, már nem éreztem jól magam. A Kékfényt nem is akartam elfogadni, árukapcsolás volt, én saját műsort akartam, megállapodtunk.
MN: A Kékfénnyel nincs bajod?
MKCS: Jaj, dehogynem. Sosem voltam bűnügyi újságíró, és nem is vonz ez a világ. Úgy mondtam igent, hogy jött Olajos Gergő is, aki szerintem a legjobb bűnügyi újságíró ma Magyarországon. Engem pedig az izgatott, hogy lehet egy szerkesztésében, tartalmában, felfogásában korszerűtlen műsorból a huszonegyedik századi elvárásoknak megfelelőt csinálni.
MN: Miért életképes nálunk ez a műsor?
MKCS: Ez mindenhol életképes. Olyasmit tud megmutatni, ami a hétköznapokon nincs az emberek szeme előtt. Bekukucskálhat. Zárt világ a kék fényt használóké. A bűnözőké, börtönöké meg végképp.
MN: Az új Kékfénnyel sajátos hibrid jött létre, hiszen megmaradt a rendszerváltás előttről a nyelv, ahogyan az állam megszólal. Viszont elveszett a legnagyobb értéke, hogy a ráérősebb televíziózásban több idő volt megismerni a sorsokat, árnyaltabban mutatni a bűnt. Közszolgálati médiában úgy is mondanánk, hogy kétséges a legitimitása.
MKCS: De hát mi az a közszolgálatiság? Okos emberek hada gondolkodik rajta. Nem hiszem, hogy ami unalmas, az közszolgálati, ami meg fogyasztható, az nem az. Hibrid, szerintem is, ez volt vele a szándék. Azt gondoltam, hogy a kertévék kiürültek, viszont a semmit jól tudják csomagolni. Az MTV-ben van tartalom, de képtelenek fogyasztható formában előállítani. A nézői elvárások egészen mások, mint 84-ben. Lehetünk bármilyen okosak és mélyenszántóak, ha nem jutunk el senkihez. El kell találni az egyensúlyt, ami néha sikerül, néha nem.
MN: A Kékfény más korosztályokat is meg tud szólítani, mint korábban?
MKCS: Volt egy Szonda Ipsos-felmérés, ami szerint a Kékfényt picit fiatalabbak nézik, mint az MTV átlaga, a Szempontot meg sokkal. Ez nem egy műsoron múlik. Az MTV imázsán kell változtatni, hogy a fiatalabb korosztály számára is népszerűbb legyen.
MN: Az MTV két emblematikus műsorát viszed. Nem gondolkodtál azon, hogy mennyire más zsánerű, másképp csomagolt a két műsor, s ez a te megítélésedben is számít?
MKCS: A Kékfény igyekszik jó, normális riportműsor lenni. A kiindulási pontja egy bűnügy, de ennek kapcsán lehet beszélni másról is. Itt volt ez a Muki nevű 15 éves gyerek, aki felgyújtott egy 18 éves lányt. Ezt elmondjuk, mindenki borzong, de megnéztük ennek kapcsán azt is, hogy alakulnak a fiatalkori bűnözési szokások. Elmentünk Tökölre, döbbenetes, hogy minden negyedik élet elleni erőszakos cselekmény miatt ül bent. Igyekszünk tágítani a témát, ezt már ismeretterjesztő műsornak is nevezhetjük, akár a Szempont is feldolgozhatta volna, csak akkor még nem volt.
MN: A Szempontot hogyan pozicionáltátok a többi köztévés meg kereskedelmi háttérműsorhoz képest?
MKCS: Egyszerűen megfogalmazott, de nehezen kivitelezhető szándékkal vágtunk bele. Megpróbáljuk hétről hétre bemutatni, dokumentálni, mi történik az országban. Fontosabb történésekről készíteni egy-egy riportot. A tévéstúdiókban általában ugyanaz a száz ember forog és osztja az észt. Azt mondtuk, minket a többiek érdekelnek, ők hogy élik meg mindezt Magyarországon. Ezért igyekszünk odamenni, ahol ők vannak.
MN: Nem hiányzik a riporteri munka?
MKCS: Hiányzik, de például a Szempont új riportblokkja az én ötletem volt. Találomra kijelölünk a térképen egy helyet, megpróbálunk beköltözni egy családhoz. Ha nem is ilyen direkt módon, de tudunk normális példát mutatni az embereknek saját magukról. Hiába állítok példaképnek egy olimpiai bajnokot, ebből azt szűri le az ember, hogy ő szürkébb, mint mások. Lásson a néző hús-vér embereket is.
MN: A Szempont vezető anyaga egy közéleti hír feldolgozása. Hogy alakult ki az a koncepció, hogy két szempontból mutattok be egy témát? Egy anyagban is bármit be lehet mutatni árnyaltan.
MKCS: Azt gondoltam, így világosabb. A tankönyvekben is azt szerettem, hogy feketén-fehéren összefoglalják a dolgokat. Annyi információ éri az embert, hogy nehéz tájékozódni, segíteni kell.
MN: Azért ez óhatatlanul leegyszerűsíti a világképet.
MKCS: Azért is hívunk meg egy vendéget, hogy az ő véleménye is árnyalja, amit mi mondunk.
MN: A koncepció ott vitatható, hogy nem feltétlenül a valóság kerül mérlegre, hanem amit a riporter sűrít belőle. És ez attól is függ, melyikük az ügyesebb, kinek van jobb operatőre, vágója. Lehet, hogy a néző a színvonalasabb riport felé hajlik a tárgyilagos mérlegelés helyett.
MKCS: De hát mindenkinek más lesz meggyőző. Az újságíró kétségkívül kiegyensúlyozottságra törekszik. De mindenképpen jónak érzem a koncepciót. Mindenkire más hat.
MN: Beszéljünk az eddigi pályádról.
MKCS: Újságot írtam, gyakornokként kezdtem az egyetlen Borsod-Abaúj-Zemplén megyei újságnál, 88-ban. 89-ben már lehetett független lapokat csinálni, jobb híján Heti Hírnök volt a mienk neve. 91-ig tartott, amíg a rendszerváltás szele, aztán kiürült, rossz helyi bulvárújság lett belőle. Már akkor is volt két gyerekem, gondoltam, fix állás kell. Hirtelen felindulásból elmentem a városházára szóvivőnek, borzalmas volt, két hónapig tartott. Szembesültem azzal, hogy kizárólag azt várják tőlem, hogy a városháza érdekeinek megfelelően beszéljek, ami nem mindig esett egybe az igazsággal, plusz öltönyben kellett járni, és minden reggel beérni fél nyolcra, ez már több volt a soknál. Kitaláltam, hogy csinálok egy talkshow-t, ami akkor még újdonságnak számított. Nem történt semmi a városban, elemi igény volt rá. Kibéreltem a kamaraszínházat, később egy nagyobb termet, plakátokat ragasztottam, árusítottam a jegyeket, három évig ebből éltem. Bejött. Közben külsőztem lapoknak.
MN: Kik voltak a sztárjaid?
MKCS: Mindig igyekeztem követni valamilyen koncepciót. Elsőre meghívtam Vitray Tamást, a műfaj atyját. Aztán meghívtam egy 80 éves apácát, elhívtam a magyar homoszexuálisok egyesületének alelnökét meg a Waszlavik Gazembert mint alternatív figurát. Közben írtam, az volt a célom, hogy az ÉS-ben jelenjenek meg írásaim, úgy gondoltam, az ÉS a szakmám csúcsa. 26 éves voltam. Riportokat meg glosszákat írtam, az élet érdekelt.
MN: A tévé hogy jött?
MKCS: Mint a mesében: felhívtak az Ablaktól, hogy nem akarok-e odamenni. Kérdezték a vendégeimet, hogy nem ismernek-e fiatal fiút, akiben van fantázia. Tulajdonképpen ennek a műsornak köszönhetem, hogy nem kellett kilincselnem. Elkezdtünk riportokat csinálni az Ablakba, Egyenlegbe, aztán az Objektívbe. Amikor elindult a kereskedelmi tévé, elegem lett a megbízható vidéki fiú szerepéből. Először az RTL-hez, aztán a TV2-höz mentem.
MN: Ezzel már a Napló-korszakod kezdődött?
MKCS: Előtte a Jó estét, Magyarországnak voltam az egyik felelős szerkesztője, abban az időszakban, amikor ez volt a legnézettebb hírműsor, a fél hetes híradókat is verte úgy két évig. Aztán mindig máskor jelentkezett, és elfelejtődött.
MN: Mitől jó egy riport?
MKCS: Attól jó, hogy élvezem. Akkor, amikor forgatom, vágom, nézem. Ez önző szempontnak tűnik, de meglátszik a műsoron, hogy áll hozzá a riporter.
MN: Ha sok pénz lenne, szerinted mennyi tényfeltáró műsor volna az MTV-n?
MKCS: Szerintem több. De nem hiszem, hogy elementáris nézői igény lenne a tényfeltárásra.
MN: A tévén múlik, vajon azért dolgozik-e, hogy eladhatóvá tegye magát, vagy megpróbálja kihasználni abbéli pozícióját, hogy a nyilvánosságteremtés legfontosabb fóruma.
MKCS: Szerintem van középút, a Szempont arra próbál menni. Magyarországon a nagyon okos újságok kis példányszámúak. Hiába közölsz mélyenszántó gondolatokat kis példányszámban, nem változtatod meg a médiafogyasztási szokásokat, mert nem jutsz el elég olvasóhoz, és ez igaz a tévére is. A tényfeltárás egy varázsszó. Nem értem a fogalmat. Hát minden újságcikk meg riport tényeket tár fel. Van valamiféle lila köd az emberek fejében meg a szakmában, mintha az valami magasztosabb dolog lenne.
MN: Bármilyen témával foglalkozol, a nyilvánosság korlátaiba és politikai érdekekbe ütközöl, ha kicsit többet vizsgálódsz. Például a munka mélysége megkülönbözteti a tényfeltárást a hétköznapi újságírástól.
MKCS: Nálam alap, hogy arról beszélek, amit bizonyítani tudok. A Szempont nem csinál csodát, csak igyekszik tisztességes lenni. Ha emiatt kitűnik a tömegből, az nem azért van, mert extra teljesítményt nyújtunk, hanem a többiek nyújtanak kritikán alulit.
MN: Fontosnak tartanád, hogy az MTV kemény témákat dolgozzon fel? Ami miatt idéznék a műsort, ami a súlyos döntések okát, gyökereit vizsgálná meg.
MKCS: Rizikó a tényfeltárás. Mondjatok egy ügyet, amit a média feltárt, és ami miatt megváltozott valami, vagy felelősségre vontak valakit.
MN: Ez már a nyomozó hatóság feladata. A köztévé vállal politikai rizikót, esetleg anyagit a perek miatt?
MKCS: Szerintem a Szempont erre halad, politikailag kényes témákban is elfogulatlanul megmutatja a tényeket. Hogy igazán jól működjön, ahhoz idő, pénz, tehetséges csapat kell. Nálunk az utóbbi van meg. Amerikában a háttércsapat legalább akkora, mint itt az egész gárda a képernyőn, és minden hétre tojnunk kell egy tojást. Az elnök egyetlen dolgot kért, hogy a legabszurdabb helyzetben is, ami kialakulhat az elnökválasztás alatt, őrizzük meg a józan eszünket. Semmi többet.
MN: Az elnök sok mindent ígért. De a székházépítés szerződéseit például nem adta oda. Lehet politikai befolyástól mentesen dolgozni a köztévében?
MKCS: Egyetlen ORTT-ügyet sem buktunk el. Volt 150 riportunk, 7 esetben fordultak az ORTT-hez, mindet megnyertük, egy államtitkár ellen is. Sok aljas levél érkezik a hírigazgatónak vagy az elnöknek, kerülő úton próbálják elérni, hogy az ő érdekeiknek megfelelően alakuljanak a riportok. Nem érzek politikai befolyást a főnökeim részéről. Egyébként meg nem Rudi Zoltánhoz, hanem a köztévéhez szerződtem.
