Pablo Escobar drogbárót, korának leggátlástalanabb és leggazdagabb bűnözőjét máig övezi egyféle Robin Hood-i mítosz. A Virginia Vallejo egykori tévés műsorvezető exszeretői minőségben íródott memoárja alapján készült játékfilm is e tudatosan alakított szerep felől indít – hiszen nem lehet egy véreskezű, rendőröket, politikusokat ölető, még élő embereket is láncfűrésszel daraboltató tömeggyilkost nézni két órán át, legyen civilben bármekkora emberbarát, szenvedélyes szerető, bőkezű mecénás és az övéiért mindenre képes családapa.
Jön tehát Javier Bardem, az ő hihetetlen átalakulóképességével és karizmájával, hogy megkeresse az általa alakított címszereplőben az embert, emberit. Hoz egy nézést, egy kifejező gesztusrendszert, egy a mindent felfalni akarás testi jeleként kihívóan dudorodó pocakot – s előttünk áll a már-már shakespeare-i jellem, akit valójában a tisztelet kivívása motivál, s nyomorgó népe felemelésére fordítaná felfoghatatlan méretű vagyonát (amelyhez tapad némi vér), ha hagynák a nála nem kevésbé romlott, ám üzelmeiket a törvény paravánja mögött, biztonságban folytató politikusok (kénytelen is olyikat agyonlövetni az áhított politikai pályáról kilökött gengszter). Mindjárt megértjük a Penélope Cruz megformálta szerető később, a tények pontos ismeretében sem lanyhuló vonzalmát az egyébként slampos, hűtlen és hazug, ámde a földi javak (s férfierő) tekintetében korlátlanul adakozó természetű tömeggyilkos iránt.
Ebben az olvasatban az, hogy a nulla közbiztonságot szavatoló nyolcvanas évekbeli Kolumbia mint állam maga is korrupt, saját törvényeit áthágó terroristaként viselkedik, mintha igazolná a rajongott Pablito nyílt terrorizmusát, kora gyermekének mutatva őt, aki csak a maga javára fordítja a tőle függetlenül (frászt!) is létező farkastörvényeket. Ami kissé nyugtalanító üzenet, még a kiváló művészházaspár tolmácsolásában is.
A Big Bang Media bemutatója
