Szemrevaló

Az állam Fritz Bauer ellen

  • - kg -
  • 2016. október 15.

Film

Nem először láthatjuk játékfilmen, ahogy a Moszad elfogja az Argentínában bujkáló Eichmannt, de azt igen, hogy az elfogásában milyen szerepet játszott Fritz Bauer hesseni főügyész, aki az elképzelhető leg­előnytelenebb környezetben, az ötvenes évek Németországában kutatta a náci háborús bűnösöket. Utóbbiakból nem volt hiány, de igény a nem is nagyon rejtőzködő hajdani nácik bíróság elé állítására annál kevesebb. Az állam legfelsőbb köreiig ért az egykori nácik befolyása – nem csoda, hogy amikor Bauer Eichmann nyomára bukkan, nem a saját országa szerveihez, hanem a Moszadhoz fordult segítségért. Hogy mindez hogyan is történt, milyen bel- és külpolitikai hangulatban, továbbá hogy Bauer hogyan szívta a szivart, milyen zoknit viselt és miként lavírozott sajátos járásával a számára ellenséges hivatali helyiségekben, nos, mindezekért a részletekért forduljunk bizalommal a Tetthelyeken edződött Lars Kraume filmjéhez (lásd még: A másik oldal, Magyar Narancs, 2016. május 5.). Burghart Klaußner nagy alakítást nyújt, a kelleténél olykor nagyobbat is, mint a zsidósága miatt sem túl népszerű államügyész, mellette egy ugyancsak számtalan filmből ismerős arc, Ronald Zehrfeld alakítja Bauer bizalmasát és hivatali szárnysegédjét. A két férfi hasonló cipőben jár, és ez majdnem szó szerint értendő – a zoknijuk minden tekintetben megegyezik, ám ennél is lényegesebb, hogy homoszexualitásuk miatt mindketten könnyen zsarolhatók. És aki zsarolható, azt zsarolják is, mert – mint az e felvilágosító jellegű műből is kiderül – Bauer környezetében a legfőbb hivatali érdek nem a náci múlt feltárása, hanem az államilag dotált amnézia fenntartása volt.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.