Mariam Doumbia és Amadou Bagayoko, akiket a nemzetközi zenei sajtó keresetlenül és nem szűnő lelkesedéssel "a vak pár Maliból" fordulattal emleget, már több mint húsz esztendeje zenél és énekel együtt. A fiatal vakok ottani intézetében, a kórusban találkoztak és ismerkedtek össze, ami egyrészt házassághoz, másrészt egy életre szóló közös zenei program kialakulásához vezetett. Egyre erősödő helyi ismertség után a világzenei slágerlistákra azonban csak pár évvel ezelőtt került föl a nevük - egészen pontosan a 2004-es Dimanche a Bamako (Vasárnap Bamakóban) című lemezükkel, amelynek az elkészítésébe és közös koncertfellépéseken a népszerűsítésébe Manu Chao is bekapcsolódott.
Közvetlenül a fellépésük előtt kérdeztük őket, a Sziget Fesztivál pénteki, harmadik napján.
Magyar Narancs: Hogyan kezdődött a zenei karrierjük?
Amadou Bagayoko: 1976-ban ismerkedtünk meg, és akkor határoztuk el, hogy együtt fogunk zenélni. Azután Elefántcsontpartra mentünk, ezekben az években főleg a kazettáinkat árultuk. Aztán következett Franciaország 1994-ben, ahol egy ideig afrikaiak között mozogtunk. Közben szerződést kötöttünk a brit Polygram kiadóval, ez vezetett a mostani sikereinkhez.
MN: Már a nyolcvanas években is a mostani zenei stílusukban játszottak?
Mariam Doumbia: Kezdetben duóban léptünk föl, tehát gitár-ének fölállásban. Így jártuk be Malit, Elefántcsontpartot, Burkina Fasót. Később aztán szerveztünk egy zenekart, és a felvételeink már így készültek.
MN: Zenész családba születtek?
MD: A mi családunkban nem voltak zenészek, de én már kicsi koromtól fogva énekeltem. Esküvőkön, keresztelőkön szerepeltem.
MN: Nem ismerem az ottani szokásokat: hol a helye a szólóéneklésnek egy esküvőn?
MD: Az a lényeg, hogy dzsembén (fatörzsből kivájt, leggyakrabban kecskebőrrel bevont ütőhangszer - KT) dobolnak, én dalokat énekelek, az emberek pedig tapsolnak.
MN: És az ön zenészkarrierje?
AB: Az én helyzetem egy kissé más, eredetileg éppen dzsembén tanultam meg játszani, de ez még egészen kicsi koromban történt. Később kipróbáltam fúvós hangszereket, a harmonikát is, és aztán jött a gitár. Különféle zenekarokban játszottam, az első időkben sok kubai zenét, például az Ambassadeurs-ban (Ambassadeurs du Motel de Bamako, jó nevű mali tánczenekar a 70-es években - KT), de emellett mali és amerikai zenét is. Aztán elkezdtem kialakítani a saját zenémet, bambara nyelvű szövegekkel, blues- és rockelemekkel.
MD: Én pedig eközben francia dalokat énekeltem, Sheilától, Nana Mouskouritól, Mireille Mathieu-től. Meghallgattam őket a rádióban, megjegyeztem és elénekeltem.
MN: Tavalyi lemezük, a Welcome To Mali mintha "afrikaibb" volna az előzőnél, a Dimanche a Bamakónál. Egyszeri ötletről van szó, vagy egy tudatos stílusváltás kezdetéről?
AB: Ahogy az ember dalokat ír, megpróbál valamilyen egységes irányt adni nekik. Nem feltétlenül jelent ez valami előzetes elhatározást, de persze az inspiráció valahogy az afrikai gyökerek felől indul. Magukat a felvételeket is különböző helyszíneken: Dakarban, Bamakóban, Párizsban és Londonban készítettük. Ezért kerülhettek hagyományos afrikai hangszerek az új lemezre, mint a kora, a ngoni, a balafon vagy a dzsembé, és még lehetne sorolni.
MN: Fellépnek rendszeresen Afrikában is a nyugati sikerek után, vagy most már inkább Európában játszanak?
AB: Mostanában a leginkább Amerikában. Afrikába akkor jutunk el, ha nincs éppen turnénk.
MN: Van rá alkalmuk, hogy tájékozódjanak az afrikai zenei történésekről, újdonságokról?
AB: Igen, rádióban, televízióban halljuk az új tehetségeket, és tény, hogy Afrika mozgásban van. Csak sajnos van egy probléma...
MD: ...a kalózkodás.
AB: Erről van szó, illegális másolatokat terjesztenek.
MN: Amikor annak idején Maliból Elefántcsontpartra költöztek, mi volt a váltás oka?
MD: A felvételek miatt. Akkoriban Bamakóban még nem voltak olyan jó stúdiókörülmények, mint Abidjanban.
MN: Nagyon sok ismert zenész él Maliban.
AB: Ez így van, és abban az időben mindnyájan át is jártak Elefántcsontpartra, ha jó felvételt akartak készíteni, Salif Keitától Mory Kantéig.
MN: Kik a kedvenceik az afrikai zenészek közül?
AB: Ha már Salif Keita szóba került, ő mindenképpen. Vagy itt van Szenegálból Youssou N'Dour. Fiatalabb korunkban sok guineai zenét is hallgattunk, meg dzsesszt is.
MN: És a nyugati zenészek közül?
AB: Vannak a régi nagy angol együttesek, mint a Led Zeppelin...
MD: ...vagy a Pink Floyd.
AB: ...meg a Bad Company, mindenféle van. Stevie Wonder. És persze a franciák.
Eddig jutottunk, amikor át kellett adnom a helyemet a következő újságírónak, szervezési félreértések miatt ugyanis a páros egyáltalán nem számított arra, hogy a koncert előtt még egy sajtórohamot is viszsza kell vernie - végül a tárgyalások csak gyorsított kérdezősködést tettek lehetővé, pedig jó lett volna megtudni valamit a dalszövegeikben megjelenő gondolataikról, amelyek sok esetben egészen hétköznapi életvezetési javaslatokat is tartalmaznak a társadalmi igazságosság sajnálatos módon teljesületlen követelményéről töprengő sorok mellett. Az ötvenes éveikben járó művészek fegyelmezett derűvel és belenyugvással felelgettek, bár nem nehéz elképzelni, mennyire szórakoztató ötszázadszor is nyugodtan válaszolni az ismétlődő kérdésekre. Aztán máris kísérték őket segítőik a színpadra, ahol vonzó látványelemként két mozgékony és jó külsejű énekes-táncos lány állt mellettük-mögöttük a zenészeken kívül, akik között sajnálatunkra nem voltak jelen a különleges afrikai hangszerek játékosai. Új lemezüknek a beszélgetés során szóba hozott sajátos ízei így aztán nem jelentek meg élőben, ami kétségkívül sajnálatos, de a közönség a legkevésbé sem panaszolta föl ezt a hiányt. Az egyszerű és végtelenül derűs lüktetésű dalokat odaadó testmozgással kísérte a hallgatóság, és az együtt éneklésből ítélve meglepően sokan ismerték a konkrét dalokat is, főleg a tekintélyes létszámú francia fesztiválozók körében. Így aztán Amadou a darabok között főleg franciául érdeklődött - furcsa, kissé varázslós, földöntúli hanglejtéssel - a jelenlévők hogyléte felől, akik közfelkiáltással oszlatták el esetleges kételyeit a nagy, közös és felhőtlen földi boldogság elérkeztét illetően.
Világzenei Nagyszínpad, augusztus 14.
