Magyar Narancs: Van egy Tarantino bár Berlinben, jártál ott a forgatás alatt?
Quentin Tarantino: Rohadt jó hely. Már többektől hallottam róla. "Meg kell néznünk!" - mondtam. Nem is tétováztunk, egy percet sem. A hely pont olyan, mint amilyet én nyitottam volna, ha éjszakai szórakozóhely üzemeltetésére adom a fejem. A színek pont az én ízlésem, a falakon a filmjeim poszterei és az arcképeim láthatók, a képernyőn folyamatosan mennek részletek a filmjeimből. A tulaj azt mondta: "Welcome to your place!" Nagyon élveztem. A fickó három éve nyitott, s nem tudta, hogy egy nap majd besétálok az ajtón. Többször buliztunk és vacsoráztunk ott. Nyolc hónapot voltam Németországban a film készítésekor. Volt lakásom, a környéken, ahol sétálgattam, megvoltak a kedvenc éttermeim, és a haverok, akiket már korábbról ismertem. Németország most már az enyém. Életem végéig visszajárhatok. Ez a külföldi forgatások előnye: a szíved hozzánő ezekhez a helyekhez.
MN: Mit szóltak a németek a filmed témájához?
QT: Az lepett meg a leginkább, hogy bárkivel beszéltem, nagyon tetszett nekik az ötlet, hogy jól elbánunk a harmadik birodalommal. Mondjuk azon nem csodálkozom, hogy az amerikai zsidó haverjaim annyira örültek neki, hogy odapörkölünk a Führernek, de világossá vált, hogy Németországban az utóbbi három generációnak is ez a titkos vágyálma! Tudhattam volna... Én időtlen idők óta vágytam rá, hogy kivitelezhessem ezt a fantáziát. Aztán jött a második meglepetés: szerették a forgatókönyvet, de amikor arra terelődött a szó, hogy ezt németekkel Németországban forgatnám le, mindenki húzta a száját. "Nem hiszem, hogy ezt megengednék nekünk...", mondogatták. "Te megúszhatod, mert amerikai vagy, de mi, németek erre nem vennénk a bátorságot." És mindig hozzátették: "Nem árt, ha vigyázol ezzel." Úgy gondolom, ha bármiben másmilyen lesz a fogadtatása a filmnek Németországban, mint a világ más tájain, az csakis pozitív jellegű lehet: szerintem anyagilag ott lesz a legsikeresebb.
MN: A filmedben gyakorlatilag a világtörténelem folyásába avatkozik bele a mozi világa. Mondd, ezzel a képkultúra mai fontosságára utalsz-e, vagy nincs ilyen párhuzam, ez csupán egy kézenfekvő geg volt?
QT: Pikáns metafora, mert egyrészt bele lehet ilyesmit hallani, ugyanakkor nagyon is gyakorlatias megoldás, és nem csak a szerzői akaratot szolgálja. Persze én most is oda meg vissza vagyok, ha rá gondolok, hogy a mozi teszi tönkre a harmadik birodalmat. Csak az volt a kérdés, melyik film tekercseit gyújtsuk meg? A nagy ábrándot vagy a Jud Süsst?
MN: Te is beáldoznád a filmgyűjteményedet azért, hogy megöld Hitlert?
QT: Igen, persze.
MN: Öt éve azt mondtad, hogy következő filmed A piszkos tizenkettő hatásait viseli majd magán. Nem ez tűnik ki a végeredményből...
QT: Inkább a spagettiwesternek hagyták rajta a kézjegyüket, amelyek gyakran a senki földjén játszódnak. Innen jött az ötlet a nyitófeliratra: "Volt egyszer egy nácik megszállta Franciaország." Úgy képzeltem, a Brigantyk egy "srácok küldetésen" típusú film lesz. Azt hittem, megcsinálom az én saját A piszkos tizenkettőmet - ez indított a forgatókönyv írására. De tök máshová lyukadtam ki: összetalálkoztattam a huszadik század legnagyobb traumáját a mozival. A Jackie Brownnál sem tudtam, hogyan fogom befejezni a történetet, míg oda nem értünk.
MN: A címet Enzo Castellari 1979-es filmjéből nyúltad.
QT: A címen kívül nem nyúltam tőle semmi mást, hacsak azt nem, hogy Castellari Sam Peckinpahhoz hasonlóan a lassított felvételek maestrója. Én is folyamodom ehhez az eszközhöz néhányszor. Szeretem Castellari filmjeit, most itt van a cannes-i filmpiacon a Karibi brigantykkal! Talán játszom majd nála egyszer egy nyúlfarknyi cameót.
MN: Mindig erős női figurákat írsz a filmjeidbe. Mi ez, anyakomplexus?
QT: Biztos, hogy részben ez az oka. Ha úgy nő fel az ember, hogy egyedülálló nő neveli, és amit lát, az arról tanúskodik, hogy a nők bármire képesek, semmi sem szab határt a lehetőségeiknek (külső akadályok biztosan nem), csak a saját belső hiányosságaik - ebből fakad, hogy később hogyan látja a női nemet, és milyen nőket ír az ember a filmjeibe. Anyámat senki nem bírta leállítani. Így engem az erős nők foglalkoztatnak és vonzanak. Ebben a filmben Shosanna, a mozi üzemeltetője az erős nő. Régóta él ő a fejemben. Ezért volt fontos, hogy a megfelelő színésznőt találjuk meg az eljátszására. Amikor Mélanie Laurent bejött próbajátékra, Daniel Brühlt már szerződtettük. Ahogy előadták a jeleneteiket, úgy éreztem, életre kel "-Hollywood klasszikus filmjeinek, a 40-es évek mozijának a varázsa.
MN: Mennyire engeded szabadon a színészeidet?
QT: Nagyon. Rajongok a színészekért, és mindig olyanokat választok, akikről tudom, hogy találékonyak. Hiszek az együttműködésben, hogy a dolgokat közösen hozzuk létre. Mondok egy példát: a Brigantykban szerepelt volna Maggie Cheung. Nagyon tiszteljük egymást, rendkívül jó a kapcsolatunk. ("We have a special relationship" - e fordulat hollywoodi jelentéséért tessék felütni William Goldman Mit is hazudtam? című könyvét, külön oldalakat szentel neki - K. L.) Nem volt idő rá, hogy próbáljak vele. Megjelent a forgatáson, és rögtön előállt két kéréssel: "Szerintem ez a figura iszákos. Van egy kis flaskátok? Abból fogok kortyolgatni. Ja, és egy repeszgránát is belefúródott a lábába, ezért sétabottal jár." Remekül eljátszotta a jeleneteket e két kellékkel, olyannyira, hogy többé nem tudtam e figurát a laposüveg és a pálca nélkül elképzelni. Azért vágtam ki végül, mert nem volt igazán szükségem rá a történet elmeséléséhez. De a DVD-re feltesszük, a kivágott jelenetek közé.
MN: Apropó, hogy néznek ki a forgatókönyveid?
QT: Regényekhez hasonlatosak, nem kivonatféleségek. Ezért a forgatáson tulajdonképpen úgy dolgozom, mintha egy regényt adaptálnék. Sok részlet kifejtésére van szükségem a forgatókönyvben, hogy a helyszínen létrehozhassam a kellő miliőt és hangulatot.
MN: Egyszer azt mondtad, szívesen csinálnál sexploitation filmet.
QT: Hát alapból teleraknám vonzó színésznőkkel, a régi filmek csillagaival, akik nincsenek már szépségük teljében, de még mindig vonzók. Eszembe sem jutna például Gwyneth Paltrow-t vagy más aktuális sztárokat szerződtetni. A 60-as években úgy készítették az európai sexploitation filmeket, hogy a rendező vagy szerződtetett egy dögös színésznőt, vagy bement egy éjszakai klubba, diszkóba, meglátott valakit, és...
MN: Felfedezte.
QT: Szívesen összecsődíteném ismét azokat a francia, skandináv színésznőket valami "nők a börtönben"-féle filmhez. Melléjük raknék egy rakás trampli férfiszínészt, hadd szóljon nagyot. Olyan nők kellenének, akiket nem kell nagy erőfeszítésekkel állapotba hoznom. Akiket úgy kell leállítani, "oké, bébi, nyugodj le, vegyél viszsza kicsit ebből", mert annyira beindulnak.
MN: Könnyű meló ez?
QT: Nem vagyok agyonizgulós-túlaggódós típus. Engem nyugodtan nevezhetnének kételymentes zónának.
MN: Videotékásból lettél a világ egyik legfelkapottabb rendezője, reményt ültetve a lökött filmőrültek millióinak szívébe, hogy a perifériáról is be lehet futni. Érdemes egyáltalán filmfőiskolára járni?
QT: A filmes sulik többségükben esztétikai értelemben nem tanítanak sokat. Maximum elmagyarázzák, hogyan kell hangot keverni, megmutatnak néhány vágási meg világítási trükköt, levetítik a filmtörténet klasszikusait, de nagyjából ennyi. Az esztétikai érzék kifejlesztése lényeges része a művésszé válásnak. Az elején úgy kezded: "Ezt komálom, ezt meg nem csípem", a következő lépés az, hogy megtanulod megkülönböztetni a jó filmet a rossztól. Itt már nem pusztán a szubjektív szimpátiák számítanak. Finomodik az ízlésed. Végül ezt kezded alkalmazni a saját filmjeidben. Sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy nem kell a filmkészítés minden csínját-bínját értenem. Előfordul, hogy megkérdezik tőlem, hogyan értem el ezt vagy azt a képi hatást? Nem én értem el, hanem az operatőröm! Halvány segédfogalmam sincs, hogyan kell azokat a lámpákat úgy rendezni, hogy azok azt a hatást adják, amit én kívánok. A Sundance Intézetben készítettem elő a Kutyaszorítóbant. Éppen az egyik jelenetet készültünk forgatni. Az egyik tanárom Terry Gilliam volt. "Te nagyon vizuális rendező vagy, a filmjeiden mindig erősen rajta hagyod a képi kézjegyed." Szóval próbáltam kihúzni belőle, hogyan lehetséges ez, mert iszonyatosan féltem attól, hogy az a kép, ami a fejemben él, nem fog eljutni a mozivászonig, és a Kutyaszorítóbannak nem lesz stílusa, éppolyan otrombán fog kinézni, mint azok a szürke, pocsékul fényképezett filmek, amikből már túl sokat láttam. Erre Terry elmagyarázta: "Quentin, a lényeg, hogy olyan szakembereket szerződtess, akik értik a dolgukat. Akiknek a műveit nagyra tartod. Neked mindössze annyi a dolgod, hogy választékosan elmagyarázd nekik az elképzeléseidet, hogy képesek legyenek megérteni és megvalósítani őket." Abban a percben szétoszlatott bennem egy hatalmas misztériumot. Megnyugodtam: a szövegeléshez értek, azzal nem lesz baj. És ami azt illeti, mindössze ennyi kell a film leforgatásához.
MN: Ki volt rád a legnagyobb hatással?
QT: Azt a képességemet, hogy úgy tudok elmesélni történeteket, ahogy azt teszem, tulajdonképpen egy filmkritikusnak köszönhetem, aki nem más, mint Pauline Kael (1919-2001, a The New Yorker befolyásos, rettegett hírű ítésze volt, aki afféle kritikusmaffiát szervezett maga köré rendező cimborái dicsérésére és ellenségei lehúzására, szövetségeseit Paulette-eknek hívták. - K. L.) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy folyvást egyetértettem az ítéleteivel. Mert sokszor nem. De a kritikái kialakítottak bennem egyfajta esztétikát, és rávezettek arra, milyen filmeket érdemes csinálni. ' a mai napig nagy hatással van rám.
MN: És milyen az az esztétika? Merthogy szinte jelzővé emelkedett a szó: "tarantinós", "tarantinoesque".
QT: Magam is hallottam már itt-ott a tarantinoesque kifejezést. Nem hinném, hogy az én feladatom lenne a definiálása, mert ugye az ember bizonyos mértékig tudattalanul teszi a dolgát, anélkül, hogy tisztában lenne vele, miért és hogyan hoz létre valamit. Egyszerűen csak csinálja. Amikor a filmjeimet írom, hallom, hogy hol hangzanak majd fel a kacajok. Amikor forgatom a filmet, elképzelem, hogy itt meg itt most nevetni fognak, és a vágásnál ezt bekalkulálom a ritmusba, a tempóba. Egy film készítése számomra akkor ér véget, amikor először láthatom a közönséggel, és végre hallhatom, hogyan működnek a poénok. Az a nevetés a receptből hiányzó hozzávaló, ezzel kerül fel a hab a tortára. Ha a publikum nevet, akkor tudom le a filmet úgy, mint befejezett alkotást. Nekem akkor ér véget a film elkészítése. Az egész őrület, amit művelek, azt szolgálja, hogy olyasmivel csaljak nevetést az arcodra, amin egyébként nem szoktál röhögni. Utána lehet, hogy kérdőre vonod magad: "Hát ezen meg mér' nevettem?" - mert talán nem érzed illendőnek. De már nevettél, úgyhogy késő. Rászedtelek.
