Az első fecske

Colin Gray-Megan Raney (The Sibs): A szabadság vihara

  • - legát -
  • 2006. szeptember 7.

Film

Másfél hónappal az ünnep előtt elkezdődött a vásár. Október 23-ig (november 4-ig?) majd minden napra jut mese, film, színház, muzsika.

Az alkotók szándéka szerint "a forradalom szelleméhez méltóan", de tarthatunk attól, hogy az ötvenhatos villamos a Hűvösvölgy helyett az operettszínház felé veszi az irányt. Ráadásul nem színes fényárban úszva, ahogy illik, hanem páncélosnak álcázva, a kertek alatt.

Egy ilyen parádéból természetesen az előkelő idegenek sem hiányozhatnak. Sőt, ha arra gondolunk, hogy a pólósok az ötvenes években még fecske-úszónadrágban kergették a labdát a medencében, igazán stílusos, hogy a megemlékezésdömpinget a melbourne-i olimpia magyar-szovjet vízilabdameccséről szóló dokumentumfilm hozza. De vigyázat, hamisítatlan amerikai áruval van dolgunk, arra a piacra készült, ahol Budapest és Bukarest ugyanazt jelenti. Mégis tanulhatunk belőle.

Colin Gray maga is vízilabdázott, edzőjétől, az ötvenhatos (és ötvenkettes) olimpiai bajnok Gyarmati Dezsőtől hallott először a melbourne-i szovjet-magyar meccsről. Egy hónappal vagyunk a forradalom leverése után, a magyar olimpikonok kalandos módon mégis kijutnak az ausztráliai napsütésbe, címvédő pólósaink az elődöntőben a szovjet csapattal kerülnek össze. A meccs politikai demonstrációvá válik - a közönség és a sajtó a magyar "szabadságharcosokat" támogatja -, és botrányos módon félbeszakad. 4-0-ás magyar vezetésnél, miután Zádor Ervin akkora pofont kap az egyik orosz játékostól, hogy vérbe borul az arca, s a bíró lefújja a mérkőzést. Ismétlés nincs, a magyarok továbbjutnak, és miután Jugoszláviát is legyőzik, ismét bajnokok lesznek. Másnap szinte minden nyugati lap címoldalára a vérző fejű Zádor kerül mint a szabadság szimbóluma: néhány napra megvan az aktuális szenzáció.

Valószínűleg nem kellett különösebb fantázia ahhoz, hogy a történetet hallva Gray megérezze: ismét nagy sztori kerekedhet a meccsből. Még amerikai mércével is. Könnyen befogadható cselekmény, világos párhuzamok, jók és rosszak, elnyomók és elnyomottak, főszerepben a szabadság. Nem csoda, hogy Hollywood felkarolta a vállalkozást, a producerek közt találjuk Lucy Liut, Quentin Tarantinót, Andy Vajnát, a film körüli marketing már-már a Michael Moore-cirkuszokhoz mérhető. Ennek megfelelően van főhősünk, a "sebesült" Zádor Ervin (aki viszont a narrátor, Mark Spitz edzője volt), és a film bővelkedik a hatásvadász elemekben is - high-tech felvételek egy fotómodell kinézetű vízipólósról, a Gellért fürdőben önfeledten lubickoló magyar és orosz öregfiúk stb. Mégsem beszélhetünk tisztességtelen szándékról, inkább zavarba ejtő igyekezetről. Gray és Raney ugyanis mindent el szeretne mesélni, ami szerintük újdonság lehet a képzeletbeli (amerikai) nézőnek, így nemcsak a mérkőzéssel és az 1956-os forradalommal, de még a vízilabda szabályaival is megismerkedhetünk. Másfél órába sűrítve mindez felszínesnek, elnagyoltnak tűnik, de mivel tudomásunk szerint magyar dokumentumfilm nem készült a melbourne-i eseményről (vagy ahogy többször elhangzik, "minden idők legvéresebb olimpiai összecsapásáról"), az egykori bajnokok és az ellenfeleik visszaemlékezése az újdonság erejével hat. (Mivel a filmben egyértelműen a magyarok a "jó fiúk", szándékosan nem kap hangsúlyt, de nincs is elhallgatva, hogy a balhét Gyarmati kezdte, a bíró pedig a javunkra fújt.)

Ennél persze sokkal fontosabb, hogy a műben megszólaló forradalmárok Király Bélától Rácz Sándorig, Mécs Imrétől Wittner Máriáig ugyanarról beszélnek. Ez példa nélküli az elmúlt tizenöt évben. Colin Graynek és Megan Raneynek 1989 szellemét sikerült megidézniük. A szabadság vihara valószínűleg sokkal többet tesz Magyarország pozitív nemzetközi megítéléséért, mint akárhány országimázskampány.

Forgalmazza a Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk