Píszí rájder

Benoit Delepine, Gustave Kervern: Aaltra

  • - ts -
  • 2006. szeptember 7.

Film

Ha a világ filmkészítése valamiben szinte magától értetődően képes megtalálni a helyes arányokat, az színes/fekete-fehér viszonylat. Épp annyi jut a fekete-fehér relációba, hogy az ember újra meg újra rácsodálkozhasson, jé, ilyet is tud a mozi - persze könnyű menet lenne sorolni a példákat arra, amikor tökéletesen funkciótlanul fárasztanak ezzel a megoldással.

Siessünk hát leszögezni, az Aaltra alighanem rosszabbul mutatna színesben. Ráadásul nemcsak veszettül monokróm az istenadta, de végig direkt roncsoltnak is tűnik - hangyásnak. Ja, ez egy hangyás film, egyéb tekintetben is... Mielőtt azonban ennek részletezésébe belemennénk, a fekete-fehér világban is érdemes valamennyire betájolnunk a darabot. A hetvenes-nyolcvanas évek ilyesmiben érdekelt élversenyzőinek képei köszönnek le a vászonról - feltételezhetően életkori okokból; az alkotópár (ugyanazok rendezték, akik főszereplik a filmet) ekkor (pontosabban az egyik ekkor, a másik akkor) élhette a mozi iránt legfogékonyabb - szinte gyermeki - korszakát. A díszszemle kézenfekvő: Wenders, Jarmusch, Kaurismäki... Megjárja mint társaság.

A "jó társaság" amúgy mindig is fontos lehetett az francia tévékomikusoknak; például Maurice Pialat baráti ösztönzésére fordultak a filmkészítés felé. Például jelen, látványosan minimálbüdzsével forgatott opusukban is kedvvel mutogatják magukat - vélhetően haveri alapon - híres emberek; az emlegetett Kaurismäki mellett mondjuk hosszan van módunk gyönyörködni Benoit Poelvoorde farában, na jó, csuda csinos, amerikai zászlót mintázó klottosának hátsó felében, amikor valóságos (értsd filmen kívüli) szülővárosának motokrosszversenyén osztja az észt, mint mindent (rosszul) tudó néző. De Guy Ritchie rajongói is összesúghatnak a zsöllyében, nézd, nézd, nem a Jason Flemyng az ott! Az hát! Ezzel nem azt akarom kidomborítani, hogy mennyire büfé vagyok szubkultikus héroszok felismerésében (naná, másoltam az egészet), inkább arra utalok, hogy az Aaltra eleve kúlnak készült - nálam ez hendikep.

Ám a jófejtoborzó egy átgondolt mechanizmus másodlagos eleme. Fontosabb a témaválasztás, a meskete maga. Arról van szó ugyanis, hogy két krónikusan lúzer, kellemetlen marha - jócskán önhibájukból - együtt bírnak megnyomorodni, minek hatására még kellemetlenebb marhákká lesznek. Nyilvánvalóan abból az alkotói megfontolásból, hogy az a kirekesztés maga, ha mindig kesztyűs kézzel bánunk a sorsüldözöttekkel. Tehát amíg csak szépelegve szólunk hátrányos helyzetű harcostársainkról, addig nem is vesszük őket (továbbra sem) emberszámba, hisz annyit sem érdemelnek tőlünk, hogy nevessünk rajtuk vagy megbeszéljük esetleges gyarlóságaikat - nos, azért ettől nem kell még hasra esni, kábé egy toleranciakurzus kishaladó foka. Attól ugyan még szolgálhat egy igazán szórakoztató film alapjául (nincsen okunk szerénykedni, Bodó Viktor egészen üdítő [kiváló, na!] Citromfej című, ugyancsak zéró költségvetésű filmje [szegény Citromfej mekkora csárdást kaszál a városnéző retardáltak gyámolától...] éppúgy e film műtörténeti előzményének számít, mint mondjuk a híres Szelíd motorosok - persze azzal a nem feltétlenül [nekem azért mégis] elhanyagolható különbséggel, hogy az utóbbit vélhetően látták [láthatták] Delepine-ék).

Igyekvő kísérlet tehát, nem vitás - ugyanakkor számtalan baj forrása általában, ha az ilyesmi nagyon látszik egy filmen. Az a nagy szó, hogy az Aaltra ezzel együtt jó mulatság, férfimunka! Mert eljön az a pont, amikor az igyekezet már idegesítővé válik, s betölti így eredeti hivatását, urambocsá' dramaturgiai funkcióját! Akarva vagy akaratlan - nem kell túl megengedőnek lenni, hogy kettesre vegyük (ám tartsuk nyugodtan szárazon a kisördögöt).

A hősök szinte halálra vannak motiválva ahhoz, hogy utálatosak legyenek: hülye kolléga, krakéler főnök, reménytelenül terméketlen házasság, megalázó szarvakkal, dettó reménytelenül elszalasztott álmok - és ez csak az egyikük. Hú, nagyon be vagyunk biztosítva, mert azt biztos nem lehet, hogy csak úgy, abstart lehülyeseggfejezzünk egy nyomorékot, pláne kettőt. De csak - önhibájukból, önhibájukból - megnyomorodnak a rohadékok, és végre indulhatnak Finnországba (kis namuri kitérővel). És kezdődik, ami ígérve van, a tolókocsis road-movie, melynek során a megátalkodottak a rájuk rótt disznóságokat elkövethetik. S ezen gaztettek véghezvitele adatik úgy elő, hogy kénytelen vagyok lemondani hosszan sorolt fenntartásaim mindegyikéről. Mert az összes kaland hosszabb a megértéshez, a felfogáshoz szükséges időnél. Minden egyes áriájuk túlmegy az önfeledt kiröhögés határán, el egész a mondott idegesítőségig. El a kellemetlenségig, megszülve ekképp az igazi "fekete komédiát", már-már a tragikomédiát. Nem egyszerűen kiröhögjük őket - na azért nem a hőseinket, hanem "csak" az áldozataikat, de ez is több az elégnél. Így mikor végre eléri az üzemi feszültséget a mű, menten észrevétlenné válik az egész (szó nincs többet alkotói igyekezetről, inkább mi menekülnénk a következő jelenetbe), s úgy marad ott nekünk (pattanásig feszülten, tényleg). S ez nem jöhetne össze gondolat nélkül, csupán egy jópofa (vagy annak szánt) ötletből.

A gondolat meg ritkább madár manapság a moziban, mint a fekete-fehér film. Ne hagyják ki!

Forgalmazza a Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.