Magyar Narancs: A közönség és a szakma sem tért még magához, amióta idén januárban, egy utolsó rendezéssel - amelynek a címe, Fortedanse lett az új társulatod neve -, kiléptél a Közép-Európa Színházból (KET). Mik ennek a lépésnek az előnyei és a hátrányai?
Horváth Csaba: Otthagytam nyolc táncost és egy struktúrát, olyan embereket, akikkel fél szavakból is megértettük egymást, és egy biztonságos közeget. Nem azért, mert elvetem a műhelyt mint alkotói módszert, de most kevésbé van szükségem rá. Meg akarom adni magamnak a szabadságot, hogy táncosokat választhassak egy-egy előadáshoz, és szeretném, ha a táncosok is igent vagy nemet mondhatnának a felkérésemre. A Fortedanse hivatalosan kezdő társulat, így jóval alacsonyabb elbírálási kategóriába kerülök támogatási szempontból, mint a KET művészeti vezetőjeként, tehát jóval szerényebb összegből kell gazdálkodni, ami az éves működést illeti. Ahogy megyünk befelé a télbe, egyre fontosabb kérdés persze a pénz, és most épp egy önálló produkció következik, de a debreceni színháznál van rá lehetőségem, hogy a darabjaimat koprodukcióban készítsem el.
MN: Nem gondolják azt, hogy a debreceni Csokonai Színházban kaptál egy koreográfusi állást, ezért hagytad el a társulatodat?
HCS: Persze, sokan, de erről szó sincs. Egészen más okokból vállaltam, például, mert a KET mint kiemelt társulat kap évi húszmillió forintot, mint még másik három (Bozsik Yvette Társulat, Frenák Pál Társulat, Artus), és innen nincsen továbblépés, ennél jobb az együttműködés. Ami a kortárs táncot illeti, szerintem elévült a központi finanszírozás, mert a stabil pozíciók megdönthetetlenek, nem lesznek sem alább, sem fölébb minősítve a társulatok akkor sem, ha valaki nézhetetlent vagy különlegesen nagyszerűt csinál. Nem izgat, hogy egy kiemelt társulat élén, egyre elismertebb művészként kellőképpen fontos döntéshozó körökben prezentáljam a magam művészetét.
MN: Miért dolgozol most klasszikus képzettségű táncosokkal? Ez is lázadás?
HCS: Eleve érdekesnek számít Magyarországon, hogy balett-táncosokkal dolgozik valaki, de ez nem azt jelenti, hogy a balett mint műfaj érdekel. A KET-ben volt némi hiányérzetem, ezt szeretném pótolni a klasszikus képzettségű táncosokkal. Bizonyos szempontból valaminek az elölről kezdése, mert számukra a legtöbb dolog nem evidens, amit mutatok. A jó balettet egyébként nagyon szeretem, de tudom, hogy sok szempontból, ami a dolog előadó-művészeti részét illeti, elavult. Nálam az a cél, hogy a tánc képes legyen újraértelmezni a klasszikus zeneműveket.
MN: Bartók a mániád, de A csodálatos mandarin című előadásod zenéjét letiltotta az örökös. Az Echo koreográfiáját Sosztakovicsra készítetted, mert nem kaptad meg az 5. vonósnégyesre az engedélyt. Van még remény?
HCS: Nem sok, ugyanakkor ez a legaktuálisabb kérdés számomra. Tavaly, öt évvel az eset után engedélyt kértem, és úgy utasították vissza, hogy "nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy Bartók zenéjére hogyan hugyoznak a színpadon". De bízom benne, hogy enyhül a helyzet, és nem kell várnom 2015-ig. Főleg most, az emlékév kapcsán boldog-boldogtalan Bartókot rendez, kivéve engem, és ez szomorú, mert azzal a bizonyos előadással szerintem elértem egy olyan szintet, ami közel állt Bartók és Lengyel Menyhért szellemiségéhez. Tudjuk, hogy XXI. századi alkotók voltak, és nem véletlen, hogy egy olasz külvárosi gyártelepen volt a bemutató. Nemhogy kortárs volt, de a legvadabb alternatív.
MN: A zenén kívül mi inspirál?
HCS: Amikor az ember jön-megy a világban, különösen figyel olyan dolgokra, amik mellett egyébként elmegy. A legjobban sikerült KET-es darab, a Barbárok története érdekes ebből a szempontból. A nyíregyházi színházzal koprodukcióban dolgoztunk, és azt kérték, hogy a darabjainknak legyen köze a térséghez. Nem vagyok oda a provinciális dolgokért, de igyekszem ilyenkor a dolog egyetemesebb oldalát megfogalmazni. Így jött Móricz, aki számomra eléggé különleges, és bár látszólag a két alkotónak semmi köze egymáshoz, összekötődött Pilinszky Meditációjával: "Lehetséges-e a páriák művészete, / az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet-e formát, szavakat..." Voltaképpen az élniakarás ösztöne fogott meg, ami az északiakban is tetszik: a konstruktív depresszió. Aztán Bostonban dolgoztam éppen és beteg voltam, amikor a Barbárokat olvastam; beültem egy akkor még füstös kocsmába, ahol megszólalt Jim Morrison This is The End című száma, és rögtön tudtam, hogy ez a Barbárok zenéje lesz. A rockzene is érdekel, és az, hogyan lehet egy nyelvre hangolni egy táncelőadáson belül különböző korú zenéket.
MN: A Nagyvárosi ikonok című darabodban szöveget is mondasz.
HCS: Azért lényeges a Pilinszky ihlette darabban a szöveg, mert a költő zseniálisan tudja elmondani a kimondhatatlant, és ezért használtam úgy a szöveget és a táncot, hogy mindkettőt egy mondaton belül, egy nyelvre hangoljam. Ez volt a kísérlet lényege
MN: A következő bemutatód zenéjét éppen melyik Bartók-mű helyett választod?
HCS: A 6. vonósnégyes helyett. Pusztai Gáborral, az Amadinda és a Budapesti Fesztiválzenekar egyik ütősével készítem, akit még zeneakadémista korából ismerek. Új zenemű lesz, és kísérlet arra, hogy a koreográfival egységet képezzen. Januárban, a Trafóban lesz a bemutató.
