Magyarul bébiőrnek hívják azt a szerkezetet, amelyet aggodalmas szülők alvó kisbabájuk mellé szoktak helyezni, hogy pár helyiséggel odébb is hallják, ha esetleg felébred, köhög, fullad stb. Az ideggyenge teremtéseket álmából felverve is hozó Noomi Rapace előadásában rémüldöző Anna nyolcéves fia szobájába helyez egy ilyen masinát, és a konyhában virrasztva hallgatja, hogy szuszog a kölök. Néha meg azt, hogyan gyilkolja egymást egy család pár méterrel arrébb – a babycall ugyanis 50 méteres körzetben más bébiőrök hangjait is továbbítja. Az ifjú anyuka mindennapjait teljesen kitölti a brutális volt férjétől való rettegés és fia fokozott féltése. Iskolába is csak a gyámügyesek fenyegetése hatására viszi el, és meg is várja mindennap, egy közeli padon feszengve. Állapotán nem sokat segítenek az álmatlan éjszakáiba beszüremkedő zokogás, könyörgés és verekedés hangjai, melyek csak valamelyik szomszédos lakásból jöhetnek.
De honnan? És mi van, ha ezeket a hangokat is csak képzeli, mint oly sok minden mást? Például a tavat, ami valójában parkoló. De ha tényleg parkoló, akkor hogy lettek vizesek a kocsik közt vergődve megtalált nő ruhái? És ki az a nagyon furcsa, nagyon szomorú kisfiú, akivel a fia barátkozik? Egyre szürreálisabb kérdések sorát veti fel ez az izgalmas thrillernek induló, aztán valami meghatározhatatlan misztikus katyvaszba torkolló film. A fináléban kapott, megdöbbentően béna és felháborítóan ötlettelen válasz egyetlen csattanója az, hogy Pcl Sletaune rendezőnek anno felajánlották az Amerikai szépséget, de ő visszautasította azzal, hogy nem elég jó a forgatókönyv.
A Cirko Film bemutatója
