Tévésorozat

Szárnyaló vesztesek

Howard Overman: Kívülállók

  • - greff -
  • 2012. szeptember 28.

Film

Charles Xavier professzor minden pedagógiai tehetségére és telepatikus tudására szükség volt ahhoz, hogy az X-men szedett-vedett, kezelhetetlen exkatonát, makrancos tinit és leszerelt terroristát is a soraiban tudó kollektívájából tisztességes szuperhős-válogatottat lehessen farigcsálni. A London utcáin szerencsétlenkedő, szuperképességekkel áldott-vert Kívülállók mellől azonban hiányzik a jóságos mentor megnyugtató figurája. Esetleg a közmunkaprogram felügyelője jöhetett volna szóba, ő azonban, bánatunkra, teljesen bekattan, így fiatal antihőseink kénytelen-kelletlen lemészárolják - mindjárt a legelső epizódban. Aztán persze javítanák a képet, de ahogy ez már csak lenni szokott a külvárosokba született vesztesekkel, minden egyes lépés egyre lejjebb és lejjebb vezeti csak őket a nagy, fekete tréspirálon.


 

Ahogy végül Nathan, Simon, Alisha és a többiek, úgy Howard Overman sorozata is egy csapat tagjaként tekinthet magára a kortárs brit filmkészítés makrokozmoszában. A Kívülállók ugyanazt teszi a tévében, mint az Idegen arcok vagy a Heartless a moziban: az angol realista hagyomány furcsa folytatójaként úgy viszi be a fantasztikumot Kelet-London lakótelepek árnyékában málladozó, vigasztalan utcáira, hogy az éppoly magától értetődő legyen, mint a feszt borongós időjárás. Olyan világba lépünk, amely a konkrét városi térben horizontálisan, az osztálylétrát nézve pedig vertikálisan is tökéletesen zártnak látszik, s melynek lakói markánsan sajátos öltözködési, viselkedési és kommunikációs kódrendszerek segítségével közlekednek a mindennapi életben. E más világ speciális törvényei közé Overman és társai nagy tehetséggel csempészik oda az emberfeletti képességek elképzelhetőségét úgy, hogy ehhez kizárólag a képességhordozó figurák mesterkéletlenségét hangsúlyozzák. Mégpedig elsősorban a nyelvhasználat útján: a Kívülállók szereplői legalább annyit pofáznak, mint Tarantino vagy Guy Ritchie jómadarai, s e megállíthatatlan mondatözön módfelett mulatságos világfestő dialógusokban találja meg adekvát formáját, melyek egy-egy epizódban igazi lúzerszimfóniákká tapadnak össze - a dumaművészet zeneiségéhez nagyban hozzátesznek a frenetikus akcentusok is, melyeket az egyébként igyekvő magyar szinkronban (sajnos vagy épp szerencsére) meg sem próbálnak visszaadni.

A be nem álló szájak mindazonáltal nem zárják ki a fordulatosságot: a Kívülállók epizódjaiban sebes a tempó, és bár történnek benne sötét dolgok is bőven, az általános hangütés leginkább a sorozat motorjának tekinthető, de a harmadik évadban sajnos a szériából kivezetett Nathan (Robert Sheehan zsenge kora dacára éppúgy példás színészetet művel, mint az összes többi szereplő) politikailag a legmesszebbmenőkig inkorrekt, fiatalosan nemtörődöm stílusához idomul. Okkal, hiszen a Kívülállók fekete humorral zuhanyozó tökkelütöttjei a legrosszabb napjaikon is a tomboló létszeretet daliás zászlóvivőinek tudják mutatni magukat - a szuperhősklisék meghintáztatása nem kevés, de ehhez képest már tényleg csak ráadás.

Kedd esténként a Viasat6-on


Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.