Tévésorozat

Szárnyaló vesztesek

Howard Overman: Kívülállók

  • - greff -
  • 2012. szeptember 28.

Film

Charles Xavier professzor minden pedagógiai tehetségére és telepatikus tudására szükség volt ahhoz, hogy az X-men szedett-vedett, kezelhetetlen exkatonát, makrancos tinit és leszerelt terroristát is a soraiban tudó kollektívájából tisztességes szuperhős-válogatottat lehessen farigcsálni. A London utcáin szerencsétlenkedő, szuperképességekkel áldott-vert Kívülállók mellől azonban hiányzik a jóságos mentor megnyugtató figurája. Esetleg a közmunkaprogram felügyelője jöhetett volna szóba, ő azonban, bánatunkra, teljesen bekattan, így fiatal antihőseink kénytelen-kelletlen lemészárolják - mindjárt a legelső epizódban. Aztán persze javítanák a képet, de ahogy ez már csak lenni szokott a külvárosokba született vesztesekkel, minden egyes lépés egyre lejjebb és lejjebb vezeti csak őket a nagy, fekete tréspirálon.


 

Ahogy végül Nathan, Simon, Alisha és a többiek, úgy Howard Overman sorozata is egy csapat tagjaként tekinthet magára a kortárs brit filmkészítés makrokozmoszában. A Kívülállók ugyanazt teszi a tévében, mint az Idegen arcok vagy a Heartless a moziban: az angol realista hagyomány furcsa folytatójaként úgy viszi be a fantasztikumot Kelet-London lakótelepek árnyékában málladozó, vigasztalan utcáira, hogy az éppoly magától értetődő legyen, mint a feszt borongós időjárás. Olyan világba lépünk, amely a konkrét városi térben horizontálisan, az osztálylétrát nézve pedig vertikálisan is tökéletesen zártnak látszik, s melynek lakói markánsan sajátos öltözködési, viselkedési és kommunikációs kódrendszerek segítségével közlekednek a mindennapi életben. E más világ speciális törvényei közé Overman és társai nagy tehetséggel csempészik oda az emberfeletti képességek elképzelhetőségét úgy, hogy ehhez kizárólag a képességhordozó figurák mesterkéletlenségét hangsúlyozzák. Mégpedig elsősorban a nyelvhasználat útján: a Kívülállók szereplői legalább annyit pofáznak, mint Tarantino vagy Guy Ritchie jómadarai, s e megállíthatatlan mondatözön módfelett mulatságos világfestő dialógusokban találja meg adekvát formáját, melyek egy-egy epizódban igazi lúzerszimfóniákká tapadnak össze - a dumaművészet zeneiségéhez nagyban hozzátesznek a frenetikus akcentusok is, melyeket az egyébként igyekvő magyar szinkronban (sajnos vagy épp szerencsére) meg sem próbálnak visszaadni.

A be nem álló szájak mindazonáltal nem zárják ki a fordulatosságot: a Kívülállók epizódjaiban sebes a tempó, és bár történnek benne sötét dolgok is bőven, az általános hangütés leginkább a sorozat motorjának tekinthető, de a harmadik évadban sajnos a szériából kivezetett Nathan (Robert Sheehan zsenge kora dacára éppúgy példás színészetet művel, mint az összes többi szereplő) politikailag a legmesszebbmenőkig inkorrekt, fiatalosan nemtörődöm stílusához idomul. Okkal, hiszen a Kívülállók fekete humorral zuhanyozó tökkelütöttjei a legrosszabb napjaikon is a tomboló létszeretet daliás zászlóvivőinek tudják mutatni magukat - a szuperhősklisék meghintáztatása nem kevés, de ehhez képest már tényleg csak ráadás.

Kedd esténként a Viasat6-on


Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Egy balatoni nyaralás táncban "elbeszélve"

  • Molnár T. Eszter
A Kulcsár Noémi Tellabor: Balaton – Lacus Pelso című előadásának nosztalgikus hangulata egy pillanatra sem törik meg. Nincs egzisztenciális kérdés, nincs konfliktus. A tó partján uralkodik a mohóság, az unalom és a bujaság.