Tévésorozat

Szárnyaló vesztesek

Howard Overman: Kívülállók

  • - greff -
  • 2012. szeptember 28.

Film

Charles Xavier professzor minden pedagógiai tehetségére és telepatikus tudására szükség volt ahhoz, hogy az X-men szedett-vedett, kezelhetetlen exkatonát, makrancos tinit és leszerelt terroristát is a soraiban tudó kollektívájából tisztességes szuperhős-válogatottat lehessen farigcsálni. A London utcáin szerencsétlenkedő, szuperképességekkel áldott-vert Kívülállók mellől azonban hiányzik a jóságos mentor megnyugtató figurája. Esetleg a közmunkaprogram felügyelője jöhetett volna szóba, ő azonban, bánatunkra, teljesen bekattan, így fiatal antihőseink kénytelen-kelletlen lemészárolják - mindjárt a legelső epizódban. Aztán persze javítanák a képet, de ahogy ez már csak lenni szokott a külvárosokba született vesztesekkel, minden egyes lépés egyre lejjebb és lejjebb vezeti csak őket a nagy, fekete tréspirálon.


 

Ahogy végül Nathan, Simon, Alisha és a többiek, úgy Howard Overman sorozata is egy csapat tagjaként tekinthet magára a kortárs brit filmkészítés makrokozmoszában. A Kívülállók ugyanazt teszi a tévében, mint az Idegen arcok vagy a Heartless a moziban: az angol realista hagyomány furcsa folytatójaként úgy viszi be a fantasztikumot Kelet-London lakótelepek árnyékában málladozó, vigasztalan utcáira, hogy az éppoly magától értetődő legyen, mint a feszt borongós időjárás. Olyan világba lépünk, amely a konkrét városi térben horizontálisan, az osztálylétrát nézve pedig vertikálisan is tökéletesen zártnak látszik, s melynek lakói markánsan sajátos öltözködési, viselkedési és kommunikációs kódrendszerek segítségével közlekednek a mindennapi életben. E más világ speciális törvényei közé Overman és társai nagy tehetséggel csempészik oda az emberfeletti képességek elképzelhetőségét úgy, hogy ehhez kizárólag a képességhordozó figurák mesterkéletlenségét hangsúlyozzák. Mégpedig elsősorban a nyelvhasználat útján: a Kívülállók szereplői legalább annyit pofáznak, mint Tarantino vagy Guy Ritchie jómadarai, s e megállíthatatlan mondatözön módfelett mulatságos világfestő dialógusokban találja meg adekvát formáját, melyek egy-egy epizódban igazi lúzerszimfóniákká tapadnak össze - a dumaművészet zeneiségéhez nagyban hozzátesznek a frenetikus akcentusok is, melyeket az egyébként igyekvő magyar szinkronban (sajnos vagy épp szerencsére) meg sem próbálnak visszaadni.

A be nem álló szájak mindazonáltal nem zárják ki a fordulatosságot: a Kívülállók epizódjaiban sebes a tempó, és bár történnek benne sötét dolgok is bőven, az általános hangütés leginkább a sorozat motorjának tekinthető, de a harmadik évadban sajnos a szériából kivezetett Nathan (Robert Sheehan zsenge kora dacára éppúgy példás színészetet művel, mint az összes többi szereplő) politikailag a legmesszebbmenőkig inkorrekt, fiatalosan nemtörődöm stílusához idomul. Okkal, hiszen a Kívülállók fekete humorral zuhanyozó tökkelütöttjei a legrosszabb napjaikon is a tomboló létszeretet daliás zászlóvivőinek tudják mutatni magukat - a szuperhősklisék meghintáztatása nem kevés, de ehhez képest már tényleg csak ráadás.

Kedd esténként a Viasat6-on


Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.