Tévésorozat

Szárnyaló vesztesek

Howard Overman: Kívülállók

  • - greff -
  • 2012. szeptember 28.

Film

Charles Xavier professzor minden pedagógiai tehetségére és telepatikus tudására szükség volt ahhoz, hogy az X-men szedett-vedett, kezelhetetlen exkatonát, makrancos tinit és leszerelt terroristát is a soraiban tudó kollektívájából tisztességes szuperhős-válogatottat lehessen farigcsálni. A London utcáin szerencsétlenkedő, szuperképességekkel áldott-vert Kívülállók mellől azonban hiányzik a jóságos mentor megnyugtató figurája. Esetleg a közmunkaprogram felügyelője jöhetett volna szóba, ő azonban, bánatunkra, teljesen bekattan, így fiatal antihőseink kénytelen-kelletlen lemészárolják - mindjárt a legelső epizódban. Aztán persze javítanák a képet, de ahogy ez már csak lenni szokott a külvárosokba született vesztesekkel, minden egyes lépés egyre lejjebb és lejjebb vezeti csak őket a nagy, fekete tréspirálon.


 

Ahogy végül Nathan, Simon, Alisha és a többiek, úgy Howard Overman sorozata is egy csapat tagjaként tekinthet magára a kortárs brit filmkészítés makrokozmoszában. A Kívülállók ugyanazt teszi a tévében, mint az Idegen arcok vagy a Heartless a moziban: az angol realista hagyomány furcsa folytatójaként úgy viszi be a fantasztikumot Kelet-London lakótelepek árnyékában málladozó, vigasztalan utcáira, hogy az éppoly magától értetődő legyen, mint a feszt borongós időjárás. Olyan világba lépünk, amely a konkrét városi térben horizontálisan, az osztálylétrát nézve pedig vertikálisan is tökéletesen zártnak látszik, s melynek lakói markánsan sajátos öltözködési, viselkedési és kommunikációs kódrendszerek segítségével közlekednek a mindennapi életben. E más világ speciális törvényei közé Overman és társai nagy tehetséggel csempészik oda az emberfeletti képességek elképzelhetőségét úgy, hogy ehhez kizárólag a képességhordozó figurák mesterkéletlenségét hangsúlyozzák. Mégpedig elsősorban a nyelvhasználat útján: a Kívülállók szereplői legalább annyit pofáznak, mint Tarantino vagy Guy Ritchie jómadarai, s e megállíthatatlan mondatözön módfelett mulatságos világfestő dialógusokban találja meg adekvát formáját, melyek egy-egy epizódban igazi lúzerszimfóniákká tapadnak össze - a dumaművészet zeneiségéhez nagyban hozzátesznek a frenetikus akcentusok is, melyeket az egyébként igyekvő magyar szinkronban (sajnos vagy épp szerencsére) meg sem próbálnak visszaadni.

A be nem álló szájak mindazonáltal nem zárják ki a fordulatosságot: a Kívülállók epizódjaiban sebes a tempó, és bár történnek benne sötét dolgok is bőven, az általános hangütés leginkább a sorozat motorjának tekinthető, de a harmadik évadban sajnos a szériából kivezetett Nathan (Robert Sheehan zsenge kora dacára éppúgy példás színészetet művel, mint az összes többi szereplő) politikailag a legmesszebbmenőkig inkorrekt, fiatalosan nemtörődöm stílusához idomul. Okkal, hiszen a Kívülállók fekete humorral zuhanyozó tökkelütöttjei a legrosszabb napjaikon is a tomboló létszeretet daliás zászlóvivőinek tudják mutatni magukat - a szuperhősklisék meghintáztatása nem kevés, de ehhez képest már tényleg csak ráadás.

Kedd esténként a Viasat6-on


Figyelmébe ajánljuk

„A Száraz november azoknak szól, akik isznak és inni is akarnak” – így készítették elő a Kék Pont kampányát

Az idén már kilencedik alkalommal elindított kampány hírét nem elsősorban a plakátok juttatják el az emberekhez, hanem sokkal inkább a Kék Pont önkéntesei, akik a Száraz november nagyköveteiként saját közösségeikben népszerűsítik a kezdeményezést, sőt, néhány fővárosi szórakozóhely pultjaira „száraz” itallapokat is visznek.

Állami támogatás, pályázatírás, filozófia – Kicsoda a halloweeni tökfaragást megtiltó zebegényi polgármester?

Ferenczy Ernő még alpolgármesterként tevékenyen részt vett abban, hogy az előző polgármester illetményét ideiglenesen felfüggesszék. Közben saját vállalkozása tetemes állami támogatásokban részesült. Zebegény fura urát úgy ismerik, mint aki alapvetően nem rosszindulatú, de ha elveszíti a türelmét, akkor stílust vált. 

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.